Mi, felnőttek kedves, szerető, megértő érdeklődéssel figyeljük őket, mintha bizony csupán távoli közünk lenne mindehhez: épp csak annyi, hogy megpróbáljuk kordában, illő templomi keretek közt tartani a nyüzsgést, és lehetőleg megakadályozni a tulajdoni határok átlépéséből fakadó kis tragédiákat…
Pedig így karácsony után számunkra, nagyok számára is gyógyító valóságot visznek gyermekeink a gyermekké lett Isten elé: a játékot, ezt a barátságos, örömteli emberi cselekvést, amelyet, ha jól űzünk, segít a valóságot megszelídíteni, közel engedni magunkhoz, kiragadni a puszta kötelesség nyomasztó világából, és szeretettel kinevetni benne magunkat, dolgainkat.
Vajon elhisszük-e Istenről, hogy egészen emberré lett? Gyermekké, olyanná, mint egykor mi voltunk, amilyenek talán mindmáig vagyunk, olyanná, aki ott kopogtat az ajtónkon: vegyél föl, ölelj meg, játsszál velem!
A játékok és a gyermekek megáldásakor bátran vigyük az oltár elé családtagjaink mellett a magunk belső gyermekét is!