1995 őszén már csak a kármentéssel foglalkoztunk, persze fizetés nélkül. Az események hideg zuhanyként értek. Most mit kell tennem? A rövid „missziós kaland” után vissza kell sírnom magam valamelyik korábbi munkahelyemre? Félreértettem volna Istent, amikor úgy éreztem, hogy teljes időben neki kell szolgálnom? A létbizonytalanság tudata is ránk nehezedett, miközben hamarosan már második gyermekünket vártuk. Szívemben a csalódottság és a remény furcsa elegyével keresgéltem új munkát, de azért nem tudtam elhinni, hogy „ennyi volt”. Változó lelkiállapotban sokat imádkoztunk feleségemmel és néhány hozzánk közel álló testvérrel. „Uram! Mi lesz a misszióval? – És mi lesz velünk?”
Konkrét válasz hónapokig nem érkezett, de éreztük a biztatást, hogy tartsunk ki. Isten időzítése most is tökéletes volt. A megoldás onnan jött, ahonnan egyáltalán nem vártuk: Mexikóból és Olaszországból. 1996 februárjában hozta a hírt sógorom, László Viktor, hogy a még félkész ménfőcsanaki evangelizációs központban egy új olasz szerzetesközösség tagjai tíznapos kurzust tartanak majd a misszió elméletéről és gyakorlatáról. Az első magyarországi Pál-kurzusra gyűjtöttek résztvevőket. Nem jöttem azonnal lázba. Tíz napra elmenni, abbahagyni a munkakeresést – ki tudja, megéri-e? De hát győzött a Szentlélek, és sógorom lehengerlő stílusa…
Ott, Győr-Ménfőcsanakon, Forrai Botond bencés atya plébániáján 1996 márciusában sokunknak megfordult az élete. Válogatott csapat gyűlt össze Erdélyből, Magyarországról és a Felvidékről. Csupa olyan ember, akikben Isten elhelyezte a vágyat az új evangelizáció szolgálatára, de akik még nem tudták, hogyan is fogjanak hozzá a feladathoz. Megérkezve egyik ámulatból a másikba estünk. Soha senkit nem hallottunk még olyan tűzzel, olyan meggyőződéssel beszélni, ahogyan azt tanítóink, az olasz Giovanni Battista közösség tagjai tették. A kurzus szellemi atyjának, a mexikói Pepe Prado Floresnek tanítását követve elképesztő kreativitással bontották ki az Újszövetségből Jézus tanításának lényegét, és az apostolok missziós igehirdetésének tartalmát. Jézus Isten országát hirdette, de az apostolok már Jézus Krisztust, akiben az ország eljött közénk! A misszió kulcsa Jézus személyének hirdetése, „aki bűneinkért halált szenvedett, és megigazulásunkért feltámadt” (Róm 4,25). A benne való hit által részesül az ember az Istennel való kegyelmi találkozásban, és nyeri el az örök életet. A Jézushoz való odafordulás azt is feltételezi, hogy az ember elfordul mindentől, ami rossz, és ami megakadályozta Istennel való egyesülését. A hit mellett tehát fontos a megtérés, a bűnbánat fordulata is. Jézus Krisztusba vetett hitre és megtérésre kell hát meghívnunk az embereket, s ezáltal egy Isten szeretetéből születő új életre!
Az alapvető evangéliumról, a Jó Hírről, vagy szakszóval a kérügma tartalmáról hallottunk mi már korábban is. De mindez nem volt a helyén, furcsa módon éppen a keresztény tanítás gazdagsága fedte el sokunk szeme elől a lényeget, amit – inkább akit – először hirdetnünk kell. Mert a szívek Jézus, az Isten Fia, a Megváltó nevére nyílnak meg. Ő a kulcs az emberek szívéhez, hiszen minden „általa és érte teremtetett… és minden benne áll fenn” (Kol 1,16–17). Igen: minden fül arra teremtetett, hogy végre meghallja ezt a nevet, s minden szív arra, hogy befogadja őt.
Folytatjuk
