Így alakult ki az a helyzet, hogy a mai egyházi oktatási intézmények bizonyos értelemben az evangelizálás színterei is lettek. Ez szépen hangzik, és semmi kétség: nemes feladat, ugyanakkor számos kérdést is felvet. Az egyházi iskolákban kevés a szerzetes, az evangelizálás sok esetben a civil szaktanárokra hárul. Ez nem sajátosan magyar jelenség, egész Európában így van.
A Piarista Rend Magyar Tartománya is keresi a válaszokat ezekre a kérdésekre. A rend ezért november 15-én pedagógiai konferenciát és szaknapot tartott a budapesti Piarista Gimnáziumban Evangelizáló iskola: a meghívás és befogadás helye címmel. A rendezvényre több mint négyszáz résztvevő – szerzetes és civil pedagógus – látogatott el a piarista iskolákból és képző intézményekből. Meghívott külföldi vendégek érkeztek Spanyolországból, a baszk és katalán rendtartományból is, hogy megosszák tapasztalataikat, ismertessék megoldási kísérleteiket. A piarista szerzetesek és pedagógusok mellett ferences, szalézi, bencés rendi előadók és iskolanővérek is részt vettek a közös gondolkodásban, tapasztalatátadásban.
A délutáni műhelymunkák témái azt mutatták, hogy az iskolában evangelizálni sokféleképpen lehet. A természettudományos órák éppúgy lehetőséget adnak erre, mint az irodalomóra, de a tanár egyénisége, jelleme szintén fontos. Egyes iskolákban beszélgető órákat tartanak a diákoknak, mások nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a szülőket is bevonják az evangelizálásba, netán „rajtuk kezdjék” azt.
Külön műhelymunkát szentelt Vereb Zsolt piarista az iskolai szentmisék kérdésének. Az együtt gondolkodásra számos pedagógus érkezett, és csakhamar kiderült, hogy Váctól Kecs- kemétig, Kecskeméttől Szegedig, Szegedtől Mosonmagyaróvárig és természetesen Budapesten is jól ismerik a diákmisék problémakörét. A látlelet minden intézményben ugyanaz: a diákok nagy része szinte csak „elszenvedi” a misét. A fentiek alapján ezen nem is kell csodálkozni, hiszen a szentmise a „beavatottaké”, vagy legalábbis a „beavatásra készülőké”. S akkor, amikor a legtöbb diák nincs tisztában azzal, mi történik a szertartáson, valószínűleg érdeklődni sem fog iránta. Ezen – a mai tapasztalatok alapján – a gitáros mise sem segít. A probléma gyökere ugyanis más, mint az egyházi zene (amúgy csakugyan fajsúlyos, de ebben az esetben nem mérvadó) kérdésköre.
Mit lehet tenni? Különböző iskolák különböző válaszokat adnak erre a kérdésre. Van, ahol maguk a civil tanárok készítik fel a gyerekeket a szentmisére, s akad olyan iskola, ahol időközönként egy atya kifejezetten olyan misét tart, amelyen beszél a diákoknak arról, mi miért történik a szentmisén. Vannak, akik az élményszerűségre törekszenek. Jó példák erre a kirándulásokon, erdőben tartott misék, ahol a diákok nagy része örök élményt kap valamiről, amit sok esetben maguk is csak később tudnak megfogalmazni. Mások – joggal – azt vallják, nagyon fontos, hogy a prédikáció annak a korosztálynak szóljon, amely hallgatja azt. Van, ahol fakultatív a szentmise, ennek előnye, hogy csak azok vesznek részt rajta, akik szívvel-lélekkel vannak jelen. Hátránya viszont, hogy így nem szólíttatnak meg a kevéssé érdeklődők. Hiszen, ahogy Vereb Zsolt is megfogalmazta, sosem tudhatjuk, hogy a lehajtott fejjel ülő kamasz gyermekeink rejtelmes lelkivilágában éppen melyik mondat visszhangzik tovább, még ha a diák nem is beszél róla senkinek. Legfeljebb évek múlva egy osztálytalálkozón.
Szó esett arról is, hogy a jelenség mögött „természetes folyamatok” is meghúzódnak. Hiszen számolnunk kell azzal is, hogy nem mindegy, milyen életkorú diák ül a templompadban. A kisgyerekek még lelkesek. Ugyanakkor a kamaszkor beköszöntével még a legbuzgóbb katolikus családok gyermekei is elveszíthetik érdeklődésüket. Sőt egyenesen nekünk szegezhetik a kamaszos költői kérdést: Minek misére járni, ha Isten úgyis mindenütt jelen van?
A spanyol piarista iskolákat egyházmegyés papok működtetik, akik sem vasárnap, sem hétköznap nem tartanak diákmisét. Szombat este gyűlnek össze egy kápolnaszerű helyiségben, és ott tartanak szentmisét a tanárok, diákok, harmadrendiek, katekéták. Az iskolákban úgynevezett elmélkedőtermek vannak, ahol a gyerekek a tanárral együtt egy adott evangéliumi szakaszról vagy egy ahhoz kapcsolódó témáról beszélgetnek órarendi keretek között. Énekelnek, gitároznak, imádkoznak. Nem biztos, hogy a spanyol módszer valamennyi elemében követendő példa, de továbbgondolásra mindenképpen alkalmas.
A mai egyházi iskolák fenn tartói és pedagógusai nincsenek könnyű helyzetben, és minden intézménynek magának kell megtalálnia a többé-kevésbé működő módszert. Egy biztos: a régi elvárásokat el kell tudni engedni, s a civil és a szerzetes tanároknak egymással összefogva kell segíteniük egymás munkáját.
