Mindezt csupán azért tartottam fontosnak megemlíteni az elején, mert a kiváló költő, Győrffy Ákos első prózakötetének a Haza címet adta, joggal, hiszen az egész könyv nem más, mint a hazaérkezés legkülönfélébb stációinak a leírása. Nála a haza, vagyis a legabsztraktabb változata (a hon, nemzet, ország értelmű) gyakorlatilag nem jelenik meg mint téma, vagy csak távoli, finom rezdülésekben, mint ahogyan, mondjuk, a jáki templom oldalából, nyugat felé tekintve látszik az Alpok, vagy ahogyan a Csóványosról észak felé pillantva a Tátra kékesszürke vonulatait fedezi fel a szem. Mozdulatlan, ismeretlen, hatalmas erő, de a fürkésző tekintettől igen messze van, éppen ezért hatása jelentéktelen.
Győrffynek sokkal fontosabb a konkrét táj, vagyis a szűkebb környezet, ahol az ember él, ahol otthonosan mozog, jelen esetben a Duna-kanyar és a Börzsöny. Nem véletlenül említettem meg a Csóványost: Győrffy első verseskötetének címe A Csóványos északi oldala, és szerzője azóta minden művében megidézi ezt a tájat. Látszik, hogy jól ismeri, és tudja azt is, hogy a természet milyen a maga valóságában, és ezt a tudást nyelvileg is igyekszik pontosan átadni: minél kevesebb eszme és civilizációs képzettársítás tapadjon hozzá. Fontos kérdés ez, hiszen hogyan lehet ábrázolni a kultúra eszközeivel, mondjuk egy esszével vagy verssel az erdőt? Hiszen az erdő, azaz a természet eredeti állapotában kultúra, civilizáció nélküli hely, vagyis nem emberi. Életünk egyszerre függ a természettől, és küzdünk ellene – az ember ebből a szempontból is köztes lény.
Győrffy Ákos nagyon jól tudja ezt. Erősen vonzza a „vadon” elementáris megnyilvánulása, ereje és szépsége, ám tisztában van azzal, hogy egyúttal „vak” is, nem reagál az őt csodáló emberi tekintetre. Egy hegy nem azért szép, hogy nekünk tetsszen. Egy erdő nem tudja magáról, hogy gyönyörű, egy fa nem tudja önmagát értelmezni – csak hiánytalan, eredeti életmegnyilvánulás. És éppen ezért fontos az a tekintet, amely az esszéíró Győrffyt továbbvezeti a költőként megkezdett úton: nem hagyja magát becsapni, az elragadtatás kapujában mindig megtorpan, így sohasem veszíti el higgadtságát.
Ami viszont még a tájnál is sokkal fontosabb: a haza megtalálása egyben hazaérkezés önmagunkba, ennek a sokszor nehéz és küzdelmes útnak minden fontos tapasztalatával felvértezve. Győrffy szövegeiben érezni azt a megrendülést, amely átüt a korábban említett higgadtságon. Az előző könyveiben megismert fontos morális dilemmák itt egyetlen, nagy jelenetben ismétlődnek visszatérően, és ez nem más, mint az én megszületésének pillanata. Eckhart mester egyik híres prédikációjában arról elmélkedik, hogy mit is jelent az ember énje. Többek között azt írja, hogy az ember számára a létező legnagyobb megrázkódtatás, amikor rájön, hogy ő teremtett lény. Hiszen addig a pillanatig ő maga volt a világ, ám az én megszületésének pillanatában létrejön a „nem én”, vagyis minden, ami nem ő maga, és az embernek onnantól kezdve egy életen át tartó feladatává, küzdelmévé válik, hogy ezen a sokkon túltegye magát, felfedezze a „nem én” világát, amelybe az Isten is beletartozik, és végül harmóniába kerüljön vele. Győrffy a könyv elején leírja azt a pillanatot, amikor kisgyerekként, egy kút vizének tükrébe pillantva felfedezi visszatükröződő arcát, s ekkor villan át rajta a fentebb leírt, elementáris érzés. Ez egy olyan pillanat, amelyen mindannyian átesünk, és nagyon eltérő módon dolgozzuk fel, mondhatni, életünk milyensége múlik azon, hogy mit kezdünk e pillanat után. Győrffy szinte minden szövegének ez az origója, ez a mélységes sokk, ez a szédülés a kútba. Mégis, olvasóként mindegyre az a benyomásom, hogy ez a zuhanás, furcsamód, felfelé irányul, oda, ahová mindenki hazaérkezik: igazi otthonába.
(Győrffy Ákos: Haza, Magvető Kiadó, 2012)
Fotó: Burger Barna
