– A húsvét is katarzis.
– Kereszténységünk lényege Jézus Krisztus életútja, amely a nagycsütörtökkel kezdődő szent időben csúcsosodik ki. Valóságos dráma. Ugyanaz a dráma, amely minden szentmisében megvalósul. II. János Pál pápa magyarországi látogatására írtam egy misét, melynél valami újat szerettem volna létrehozni. Úgy döntöttem, hogy ebben a misében a zene arról fog szólni, amiről a szöveg. Amikor a pápai nuncius később Párizsban végighallgatta, csak annyit mondott: „Uram, ez valóságos dráma.” Örültem a meglátásának, mert pontosan ez volt a célom.
– Mi változik az életében húsvétkor?
– Megelevenednek a gyerekkori családi élményeim… Úgy hozta az élet, hogy egyedül maradtam. Pannonhalmára megyek „beszélgetni” a családommal. Húsz évvel ezelőtt – édesanyám halála óta – minden nagypénteken és augusztus 20-án elmegyek a „Kupacra” hálát adni, emlékezni, imádkozni.
– Miért Pannonhalma?
– Édesapám vend származású volt, és a kőszegi bencés árvaházban nevelkedett. Innen a családi kötődés a bencésekhez. Bár nem szorosan tartozik ide, de Pannonhalmának adtam az összes egyházi művem kottáját és jogait.
– A sodró lendületű művészélet, az egészségügy keménysége és könyörtelensége se tudta eltántorítani a hitétől.
– Azt hiszem, ezt a családomnak, a zenének és kicsit az orvoslásnak is köszönhetem. Édesapám – aki sebész főorvos volt – többször mesélt történeteket a praxisából, melyekből már gyerekként érezhettem, hogy itt többről van szó az emberinél…
Isten jelenlétét leginkább a pódiumon tapasztalom – de csak akkor, ha van bennem szenvedély, ha van mondanivalóm. Illetve ha elfogadom, hogy Isten nélkül nem tudnék saját gondolatokat közvetíteni, zenét írni, gyógyítani, cselekedni. És akkor nincs több kérdés, Isten létezése az egyetlen kielégítő válasz.
– Bach, Chopin, Liszt – példaképek, múzsák, elődök az életében.
– Rájöttem, hogy mi, emberek tulajdonképpen nem írunk semmit. Chopin se, Bach se, én se. Hajlam, tehetség ahhoz kell, hogy meghalljuk a zenét, ami Istennél van. Mert nála van a zene és minden művészet. Chopint, Lisztet, Bachot azért szeretem, mert úgy érzem, ők a Jóistentől hallott zenét jegyezték le.
– A szenvedéssel szült saját gondolat, a spontaneitás készsége művészi vagy emberi követelmény?
– Tizenöt év után azért hagytam abba a tanítást, mert rájöttem, hogy amit igazán fontosnak tartok a zenélésben, azt nem tudom átadni. Segíteni lehet, de a tehetség nem tanítható. Tehetsége pedig mindenkinek van valamihez. Saját példámon tanultam meg, hogy mennyivel többet érne, ha a diákokat először nemcsak skálázni tanítanák, hanem a rögtönzésre, a hangszeren való játék örömének megérzésére is.
– Csodagyerek volt?
– Mikor hároméves voltam, édesanyám arra lett figyelmes, hogy azt a dallamot zongorázom, amit az orosz katonák énekelnek az utcán. Ezután elkezdtem zongorázni tanulni is, és csak több év elteltével jött rá anyám, hogy ugyan ismerem a hangokat, de nem tudok kottát olvasni. Harminc évvel később – egy philadelphiai koncertem szünetében – odajött az akkori zongoratanárom, és elmesélte, hogy édesanyám hogyan ismerte fel akkor, hogy én hallás után tanulom a darabjaimat. Máig sem tudom, hogy csináltam…
– Annak, aki el szeretné nyerni a Vukán György által alapított és finanszírozott, évről évre odaítélt Creative Art Díjat, három kapott hangból kell zeneművet rögtönöznie.
– Az improvizáció nem műfaji kérdés. Sokan mondták már nekem, hogy túl nehéz, de azt gondolom, ezért nagy dolog a művészet. Az a művész, aki három hangból is szépet művel, és nem az, aki hibátlanul, érzés nélkül játszik. Azért megyek ki a pódiumra, hogy magamat adjam oda a közönségnek, a társaimnak, a zenének. Ehhez ki kell nyílni, vagy ahogy Keith Jarrett fogalmazott, meg kell halni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nem elsősorban egyik vagy másik zeneszerzőt akarom közvetíteni, hanem magamat adom oda.
– Ekkora zenei vonzalommal mi vitte az orvoslás felé?
– Azért gyógyítottam, mert jól ment, sikereim voltak benne, és szükség is volt rá. Apám igazgató főorvosként figyelmeztetett bennünket a nővéremmel, hogy elmehetünk orvosnak, de nem nyithatunk magánrendelőt, mások nyomorúságán nem szabad meggazdagodni. A gyógyítás is művészet: ahogyan tudni kell, hogy a zongorán melyik billentyűt kell leütni, úgy kell tudni ránézésre egy betegről, hogy pontosan melyik gyógymódra, milyen beavatkozásra lehet szüksége. Mindenhez kell tehetség, odaadás, szenvedély – ahogy anyám mondta, még a mosogatáshoz is.
– Mit gondoljunk egyik legutóbbi szerzeményének címéről: Last message – Utolsó üzenet…
– Egy filmforgatás kapcsán Beverly Hillsben ültem egy úszómedence szélén, egy pohár whiskyvel és szivarral a kezemben. Az első örömöt – hogy mekkora srác is vagyok én – azonnal követte a felismerés: nekem itt nem jut eszembe az égvilágon semmi… Nem vagyok rá büszke, de egyedül maradtam, s ezért mindenemet felajánlottam a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak. Az ing se az én tulajdonom, ami rajtam van. Ha visszatekintek az életemre, úgy látom, tudtam élni a lehetőségekkel. Fizetségtől, megbecsüléstől függetlenül meg kell élni a küldetésünket, hiszen nem bridzsezni jöttünk a világra. Egy lehetőséget kaptunk, élni kell vele.
Fotó: Kissimon István
