– A viharban hajdan a Csikyben is játszott, Gazdag Gyula rendezésében. Kaposvár milyen szerepet tölt be az életében?
– Minden fontos esemény Kaposváron történt velem: születés, boldog és fájdalmas gyermekkor, az első szánkózás a „Gugyuló Jézus”-szobornál, óriási bukásom a kerékpárral a cukorgyári lejtőn, az első szerelem, szüleim elvesztése… Ott jutottam be a színház világába, ott érhettem színésszé – csodálatos katarzisokat átélve a színpadon, ott ismerkedtem meg férjemmel, Koltai Róberttel, és ott született Gábor fiunk. Kaposváron érhettem el, hogy én, aki főiskola nélkül, kerülő úton lettem színész, Jászai-díjat és érdemes művész kitüntetést kapjak. Kezdő színészként az Ahogy tetszik Rosalindája lehettem, s a pesti vendégjátékunkon huszonhárom percig zúgott a vastaps. Ennél már csak az Állami Áruház volt nagyobb siker a maga huszonhét perces tapsszavával.
– És az 1981-es Marat haláláról se feledkezzünk meg, amelyben Charlotte Corday-t alakította…
– A hetvenes évek közepén s a nyolcvanas években a kaposvári volt a legelismertebb és leglátogatottabb színház, ahova tömegek érkeztek a fővárosból is. Hihetetlen erő és szellemiség bölcsője volt. Különösen vonzotta a helybelieknél jobban színházhoz szokott s a politikával célzottan foglalkozó közönséget. Boldog vagyok, hogy mindezt átélhettem. Én, az egykori megyei bírósági irodista, aki a színházparkban sétálva figyeltem, hogyan gyulladnak ki a fények az öltözőkben, miközben potyogtak a könnyeim.
Amióta nem élek a városban, ritkábban teszem meg a Szántód és Kaposvár közötti utat, de mindig úgy érzem: ettől a vidéktől soha nem szakadhatok el annyira, hogy többet ne lássam e dombokat, a nagykónyi kanyart, azt a szántóföldet, ahol hétéves fiam felismerte a bíbic hangját, és több mint hatszáz métert bukdácsolt a mélyen szántott árkokon át, hogy megmutassa nekem, veszély közeledvén miként változik meg a madár fészekféltő hangja. Ha a természetre, a szépségre vagy a szabadságra gondolok, ma is a somogyi dombok jelennek meg előttem, s a virágos rét is csak akkor tetszik, ha mellette van a domboldal, és a fák lombjain átszűrődik a napsugár. Ez pedig így is marad mindörökre.
– Foglalkoztatja a kora?
– Amikor ennyi munkám van, akkor nem. Hatvankilenc felé tartva azt viszont érzem, mely szerep nem való már nekem. Azzal is tisztában vagyok, hogy folyamatosan készülni kell arra az időszakra, amikor kevesebb feladatra kérnek fel. Amikor Kaposváron felmondtam, azt terveztem, nem szerződöm sehová, majd szép lassan kikopok a pályáról. Öregedő színésznők úgysem kellenek sehol, csak gondot jelentenék az igazgatóknak. Ötvenkét évesen lettem szabadúszó, és magam sem hittem, hány helyre hívnak majd a Játékszíntől a Katonáig, s megtalált az Örkény Színház is. Mácsai Pál igazgató azt mondta, ha lesz mozgás, leszerződtet. S már abban az évadban szólt: jöhetek. Örömmel mondtam igent, és egy bámulatos társulathoz kerültem.
– Így már végleg a múlté Pinocchio, a hosszú orrú fabáb, akit tizenöt éven át játszott Kaposváron, s egyszer meg is rendezte a történetet…
– Próbált maga már öt percig kocogva-döcögve járkálni? Úgy, hogy közben egyszerre laza és merev a láb és a kéz, és beszélni is muszáj? Ez már nem menne, így mára kedves emlékké nemesült e figura, mint ahogy a Bűvös erdő is, amelyben szintén játszottam, és meg is rendeztem a gyerekeknek, csakúgy, mint a Szélkötő Kalamonát. A gyerekdarabok egyébként jó, ha két százalékát alkotják a szerepeimnek.
– Pedig ezekben is könnyen szerethetővé vált. Nem véletlenül kapta meg a Sötétben Látó Tündérért a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Biennáléján a legrangosabb elismerést, az Üveghegy-díjat…
– Szintén az Örkény Színházhoz köthető e siker. Bagossy László írta és rendezte a darabot, amelyet Dani, a legnagyobb unokám is látott, s akkor a maga három és fél évével lázrózsákkal az arcán jött ki a nézőtérről, és miközben próbálta átölelni a derekamat, rajongva azt mondta: „Nagyon szépet meséltél, nagymama!”
– Milyen a jó gyerekelőadás?
– Izgalmasnak kell lennie, a főhőst lehessen szeretni és félteni. A gyerekek találjanak benne valakit, akivel azonosulhatnak, s kiélhetik álmaikat, vágyaikat. Legyenek benne jó és rossz események, a költői szépség mellett jelenjen meg a rémület is. Nemcsak a szépet, az örömöt, hanem a rútságot, a bánatot, a félelmet, az ijedtséget is meg kell ismerniük a színházban. Az egyik nagymama apró ajándékokkal tért vissza a szervezésre, mondván, kilencéves leányunokája korábban mindig félt a sötétben, most meg leoltja a villanyokat, hogy Sötétben Látó Tündért játsszon a család.
– Az elmúlt évtizedek számos filmes munkával is megajándékozták: Panelkapcsolat, Zuhanás közben, Ajándék ez a nap… – néhány klasszikussá lett alkotás, melyek a világot járva díjat is hoztak. Melyek a legkedvesebb filmszerepei?
– Az említetteken kívül Gothár Péter Felső-Ausztria című filmje, de nagyon szeretem Bereményi Eldorádóját, s a Garas Dezső rendezte Legényanyát is, vagy Fehér György Szürkületét. Csodálatos filmes emlékem, hogy forgathattam Michael Hanekével.
– Visszakanyarodva a színházi léthez: a Pedig én jó anya voltam című, Vajda István által riportokból írt egyszemélyes dokumentumdráma az 1979-ben kettős gyerekgyilkosság miatt halálra ítélt férfi „előéletéről” szól, illetve arról, hogy az anya miként próbálja feldolgozni és megérteni fia tettét. Anger Zsolt rendezésében régóta telt ház előtt játsszák. Molnár Piroska azt nyilatkozta erről az alakításáról: két Kossuth-díjat is adott volna érte…
– Nekem is nagy ajándék, s annak külön örülök, hogy a szegedi Csillag börtönben is játszhattam. A fogvatartottak saját döntésük alapján ültek be a nézőtérre, s úgy megérintette őket az előadás, hogy utána szinte mindegyikük akart négyszemközt beszélgetni velem. Csak így érdemes színházat csinálni: ne csak szórakoztasson a mű, hanem járja át, javítsa a nézőtéren helyet foglalók lelkét, hogy jobb emberként távozzanak.
– Így lehet ez a versekkel is. Egy kezdeményezés kapcsán kivitte az utcára a költészetet. Csuja Imrével a legkülönfélébb helyeken fordultak meg, hogy József Attilát, Radnótit, Csokonait szavaljanak…
– Meg is lepődtek az emberek. Orvosi váróban, postán, tanyán, áruházban kezdtünk el verset mondani, de ipari tanulókat szállító buszra is felkéredzkedtünk. Megfáradt, szürke-szomorú arcú, egyenköpenyes fiúkat is sikerült „zavarba ejteni” verseinkkel. A postán az egyik hölgy is kitartó maradt, pedig azt mondta, siet, mégis végighallgatott hat verset. Ekkor is bebizonyosodott: érdemes ringbe szállni a jóért.
– Legendás állatbarát. Mekkora most az „állatkertje” odahaza, Szigetszentmiklóson?
– Kutyáim sorban megöregedtek, el kellett búcsúznom tőlük. Hét cicáról gondoskodom, de hat-nyolc sün is beköltözött a kertembe, ugyanis imádják a cicakaját, de már igazi süntápot is beszereztem nekik. A kakadumat elajándékoztam, mert sokat volt egyedül. Telente a madarakat is etetem, még éjszaka is hintek nekik eleséget.
– Bővül a bajazzóbirodalma?
– Folyamatosan. Több mint ötszáz bohóccal élek együtt. Egy részükből legutóbb Mindszenten rendeztek kiállítást, de a kedvenceimet megmutatom Székesfehérváron is, a Múzeumok Éjszakáján.
