Az első Jeruzsálem volt, a történelmi Júdea és a jelenkori Izrael fővárosa. Hajlamosak vagyunk szuperlatívuszokban emlegetni e híres, régi települést, és ez valójában helyes is, hiszen a város három nagy világvallás metszéspontja, s e vallások mindegyike a sajátjának tartja. Egy zsidó ember számára az egykori szent várost, Dávid király birodalmának központját, a Templom helyét jelenti, ahová minden hithűnek fel kellett zarándokolnia és áldozatokat bemutatnia a Mindenhatónak. Ma viszont be kell érnie azzal, hogy az egykori szentély támfalánál rója le tiszteletét atyái Istene előtt. Az iszlám követői, a muszlimok az ősatya, Ibrahim (a zsidókkal közös ős, a bibliai Ábrahám) szent hegyét látják benne, ahová Mohamed visszatér az igazhitűekért. A keresztények számára pedig Jézus kereszthalálának és feltámadásának színhelye Jeruzsálem, az üdvtörténet központja. Ezernyi csoda földje, ahová az ember tisztelettel és odaadással készül. Nem is tehet másként.
A múlt pátosza mellett azonban mégiscsak mai emberek, ott élő és dolgozó polgárok színes kavalkádja uralja az utcákat és a történelmileg fontos pontokat, s ettől gyakorta el is feledjük, hogy a világ egyik legmagasztosabb helyén állunk. Így aztán hamar kialakult bennem az a gondolat – egyfajta használati utasítás –, hogy valójában azt találod Jeruzsálemben, amit a szívedben odaviszel. Ugyanis zajos és helyenként tiszteletlen turistaként is lehet tülekedni a szűk és gyakorta fedett óvárosi utcákon, vitatkozó és kiabáló helyieket hallgatva, a Via Dolorosa (!) bazárjaiban alkudozva szőnyegre vagy szentképre, netán „I love Jerusalem” feliratú pólókra vagy sapkákra. Ez is lehet egyfajta élmény. De ha belső vágy, emelkedettség és igény van benned, simogathatod imádkozva a Siratófalat, amely a Templom talapzatának nyugati falmaradványa és a zsidó ember egyik legfontosabb jelenkori szentsége. Vagy meghatva állhatsz a Getszemáni-kert olajfamatuzsálemei között, átérezve, hogy e koros növények némelyike még szemtanúja lehetett Jézus elárulásának. Én az utóbbi lelki irányt választottam, és szívvel jártam végig Jeruzsálemet, kizárva tudatomból a tülekedés kellemetlenségeit. Így aztán megkaptam azt a fajta örömöt, amelyet a zarándokok érezhetnek, ha a Szentség előtt tisztelegni érkeznek e kivételes helyre. Nem zavart a nyüzsgés, sőt, írói tudásszomjamat is el tudtam csitítani magamban (bár e sok történelmi érték láttán csak nehezen). A szív szemével fogadtam be a tiszteletadást Mária Magdolna sírhelyén vagy a nézelődést az Olajfák hegyén, ahol állandóan jajong a szél, hogy búsuljon a sok ezernyi kőszarkofág láttán, amely alóla egészen le, a Kidron völgyének aljáig ér, ahol Absolon és Zakariás síremlékét nézhetjük meg. A szív szemével érezhetjük meg a keleti városfalon túli világot, a megosztott város fájdalmát is. Így maradt az egyik legáthatóbb élményem – a Siratófal univerzális atmoszférája mellett – a már említett Getszemáni-kert. Tudni kell, hogy e teniszpályányi elkerített terület, amelyet a ferences rend gondoz, és amely a Minden Nemzetek Temploma mellett húzódik, nagyon nagy becsben van. Amíg élek, nem felejtem el a göcsörtös öreg fákat, amelyek számára – úgy mondják – a Jézus földi napjaitól idáig lezajlott idő nem is igazán kor. De nem felejtem el az öreg ferences atyát sem, aki barna csuhájában, a maga belső békéjével és végtelen szeretettel járja végig naponta a kertet, mint aki minden famaradvánnyal testvéri viszonyban áll. Meghatódtam a mozdulatain: minden olajfamatuzsálemet ellenőrzött; simogatta a friss hajtásokat, vizsgálgatta az öreg kérgeket, keresve sérüléseiket. Mint egy gondoskodó atya, aki az időtlenséget öleli a keblére.
A regényemhez szükséges másik helyszín a Masada sziklája a Júdeai-sivatagban, nem túl messze a Holt-tengertől. A magányosan meredező, szinte egyenes falú szirt nagyjából négyszáz méternyire emelkedik a sivatag fölé, valójában egy plató, amelyen Heródes király erődöt és palotát építtetett magának, hogy ide húzódjon viszsza, ha az ellenség az életére törne. Ám nem ő tette híressé ezt a helyet. A Krisztus után 66-ban kitört zsidó háború utolsó nagy ostromának helyszíne lett e pont, ahol a júdeai hazafiak maroknyi csapata védekezett a rómaiak támadása ellen, akik presztízskérdésnek tartották, hogy felszámolják ezt az utolsó erősséget. Josephus Flavius leírásából ismerhetjük meg a történteket, amelyek egy nép hősies ellenállását szimbolizálják a túlerővel szemben. Hogy ez milyen módon zajlott, mi lett a végkifejlet, hamarosan megtudhatják kedves Olvasóim Az utolsó szikla című könyvemből, amely az ígéret és a kiadói terv szerint az év végén napvilágot láthat, és magyarul is kapható lesz a hazai könyvesboltokban.
Most, néhány nappal a hazaérkezés után még nem teljesen ülepedtek le a mély és tömény élmények. De egy biztos: Erec szikár, erős és misztikus vidék. Bámulatos hatást gyakorol az utazóra, aki nem csupán a sivatag melegével telve tér haza, hanem örök, feledhetetlen és elgondolkodtató élményekkel.
