Az egykori híres piarista gimnázium irodalomtörténetből is jól ismert székhelyét, Podolint elhagyva értük el a lengyel határt. Esett az eső. A vámos, mintha a Bibliából lépett volna elő, megjegyezte: lehet, hogy hiába jöttünk, beteg a szentatya, s nem biztos, hogy el tud jönni Ószandecre… Nem fogtuk fel vagy nem akartuk felfogni baljóslatú szavait…
A Kárpátok lábainál meghúzódó városka előtti hatalmas térségen hétszázezer ember gyűlt össze. A végeláthatatlan tömeg szinte feltorlódott a láthatárt lezáró hegyek meredélyeire. Erre a napra a nővérek – pápai engedéllyel – kijöhettek a ferences apácák (klarisszák) Kinga által alapított kolostorából. Ők helyezték el Patrónájuk féltve őrzött képét a gorál ácsok által épített „templomemelvényen”, amely ma is áll, és új keletű zarándokhely… Akárcsak a kolostorhoz vezető úton emelt hatalmas székely kapu, amelyet a magyar nemzet ajándékaként gelencei ácsok faragtak.
Szívszorongva vártuk a szentatyát, mert híre ment, hogy az előző napon valóban rosszul lett, s ezért a krakkói Nagyréten a misét érsekutódja, Franciszek Macharski bíboros celebrálta. Nem biztos, hogy el tud jönni… Igaza volna a vámosnak?
De feltűnt a helikoptere, s nem sokkal azután a „pápamobilon” ő maga is begördült a szertartás színhelyére. Az egy hete tartó esős idő nyomán először sütött ki a nap. Mialatt az ünnepség elkezdődött, II. János Pál rövid időre lepihent az e célra berendezett szobában. Az ószandeci polgármester büszke volt rá, hogy a szabadtéren emelt fatemplomba liftet is beszereltek a szentatyának. E köztes időben jelent meg a varsói magyar nagykövetség sajtótanácsosa boldog gondterheltséggel az arcán. – Három magyar gyermeknek kellene ajándékokat átadni a szentatyának – mondta. – Kettő már van… – folytatta volna, de önző módon félbeszakítottam: Harmadikuknak itt a lányom… És ajándék is van: közös történelmünk fontos fejezete – egy könyvben…
„A nemes magyar nemzet Árpád-háza azon emberi közösségek egyike, amelyek a legtöbb szentet és boldogot adták az egyetemes történelemnek és a katolikus egyháznak…” – kezdte szentbeszédét II. János Pál. Ez a mondat nagyobb büszkeséggel és boldogsággal töltött el, mint az, hogy könyvemet egy óra múlva – lányom által átnyújtott ajándékként – valóban kézbe vette.
