– Milyen új szempontok jelentek meg a régészeti kutatásban, és mit hozott magával a kritikusabb „etnikus megközelítés”?
– Az elmúlt tíz évben komoly módszertani változás, megtisztulás és felfrissülés indult el a magyar népvándorlás és kora középkori régészetben, párhuzamosan a nemzetközi trendekkel. A régészeti leletek etnikai értelmezése sokkal szigorúbb megítélés alá esik, hiszen a feltárt leletek egykori tulajdonosainak etnikai tudatát nem igazán tudjuk vizsgálni. Számos példát említhetnék, hogy az óvatos megközelítés nélkül mekkora tévedésekbe eshetünk. A honfoglalókat ma már nem gondoljuk állandóan vándorló nomádoknak, ezt a X. századi hagyaték nem igazolja. Pontosabb, ha nagyállattartó gazdálkodásról és az ehhez kapcsolódó életmódról beszélünk. Azonban a honfoglalás korával foglalkozó régészet máig legnagyobb problémája, hogy az immár százhetven éve tartó kutatás után sem tudjuk pontosan, hol élt az a népesség, melynek temetőit feltárjuk. Azt tapasztaljuk, hogy a magyarok települései és temetői földrajzilag markánsan elváltak egymástól, az egykorú, biztosan X. századi telepeket a hagyományos régészeti módszerekkel nem tudjuk elkülöníteni. Ebben a természettudományok segíthetnek nekünk, például a radiokarbonkeltezés vagy a kerámialeletek újabb kormeghatározási módszerei. De említhetem a migrációkutatásban ma nemzetközi szinten vezető szerepet játszó úgynevezett stabil izotópos vizsgálatokat és az archeogenetika jelentőségét is. Pontosabban ezek együttes alkalmazását és értékelését, hiszen ne feledjük: egy forrásokban szegény időszakról beszélünk.
Az új szempontok között kell említenem ugyanakkor, hogy például a fémtárgyak sokrétű vizsgálata és (ki)- értékelése mellett az új módszerek segítségével olyan triviálisnak tűnő kérdéseket is elő kellene vennünk, mint hogy mit és miből mennyit ettek. Az ilyen megközelítés nagymértékben pontosít(hat)ná – ma még többnyire toposzokon alapuló – ismereteinket őseink gazdálkodásáról és életmódjáról.
– Jelenleg hol folynak fontosabb keleti kutatások a magyarok elődeivel kapcsolatban?
– Elsősorban Ukrajnában, a Dnyeper középső folyása mentén, főként Poltava, de Dnyipropetrovszk, Kirovohrad és Krivij Rih megyék területén is. Itt napjainkban már körvonalazható a nagy valószínűséggel az etelközi szállásterülettel azonosítható, mintegy tucatnyi IX. századi lelőhely. A legfontosabb jellegzetességük, hogy az itt feltárt leletek igen közeli párhuzamai megtalálhatók egyrészt a mi honfoglalás kori anyagunkban, másrészt a Dél-Urál és Volga-vidék VIII–IX. századi régészeti hagyatékában. Ukrajna mellett a Dnyeszter menti Köztársaság területéről publikáltak újabban szenzációs leleteket, de Moldáviában is van egy-két kolléga, aki jól ismeri és kutatja is a magyar kérdést. Természetesen az orosz kutatás is aktív, a Cseljabinszk környéki új leletek lökést adtak a magyarok elődeinek régészeti kutatásához, elsősorban az Urál-vidéken. A kutatás lendületét és az új leletek jelentőségét egyébként jól mutatja, hogy 2011-ben épp ukrán kezdeményezésre alakult meg a magyar őstörténet régészeti kutatásának nemzetközi fóruma. Második konferenciájára idén augusztusban kerül sor Oroszországban, a harmadikat – két év múlva – remélem, már mi rendezzük itthon.
– Mondhatjuk, hogy jelenleg Ön, illetve intézményi szinten a Pázmány képviseli itthon ezt a tudományágat?
– Természetesen többen is foglalkozunk a kérdéssel, de nekem módom volt 2005 és 2010 között az MTA Régészeti Intézetének fiatal kutatói ösztöndíjasaként végigjárni és vizsgálni az Uráltól a Kárpátokig terjedő régiót, le egészen a Kaukázusig. Igyekeztem ez idő alatt átnézni minden számunkra izgalmas leletet, és sikerült kiépíteni a kapcsolatrendszert a keleti kollégákkal, mely az internet segítségével élő és folyamatosan bővül. Az egyetem és a Magyar Tudományos Akadémia keretein belül működő Magyar Őstörténeti Témacsoport (melynek szintén munkatársa vagyok) együttműködése révén most nagyobb fokozatra szeretnénk kapcsolni e munkában. A módszertani „megtisztulás” mellett most elsősorban a honfoglalás kori jelentőséggel bíró kelet-európai leletek mind szélesebb körű összegyűjtésére, vagyis egy adatbázis felállítására van szükség. Erre azoknak a korábbi leleteknek a sorsa is int bennünket, melyek Kelet-Európa múzeumi viszonyai között mára gyakran sajnos úgy semmisültek meg, hogy egy elemzésre alkalmas fénykép sem maradt róluk… Jelen pillanatban a mi régészeti tanszékünk vállalta ezt a területet. De fontos megjegyezni, hogy expedícióinkra más egyetemek tanszékeiről is fogadunk diákokat; ahogy a Pázmány valamennyi ásatása is nyitott minden magyarországi régészethallgató, illetve a tanszékünkre idén jelentkező, leendő hallgatók számára.
– Mit jelent a régész-történész szakma, az egyetem életében az új régészeti tanszék, ezen belül pedig a már említett keleti szerepvállalás?
– A Pázmány elsősorban olyan témákat választ, melyek egyszerre Kárpát-medencei vonatkozásúak és nemzetközi kitekintésűek. Tanszékünk természetesen itthoni tudományos ásatásokat is szervez, hiszen tudvalevő, hogy a Kárpát-medence kiemelkedően gazdag régészetileg. Idén nyáron Esztergomban és Bajnán tervezzük megindítani középkori kutatásainkat, melyek az ásatások mellett a meglévő leletanyagok feldolgozására is kiterjednek. A keleti térségben az őstörténeti terepmunkánál gyakorlatilag harmincéves űrt kell betöltenünk; az utolsó magyar részvételű ásatás 1975 és 1982 között folyt Voronyezs közelében, melyet akkor még bolgár–magyar–szovjet régészeti expedíciónak hívtak. Azóta a tudományos kapcsolatok intézményi szinten elenyésztek, csak az utóbbi időben mutatkozik változás.
Az Orosz Tudományos Akadémia Uráli Régészeti Intézetének cseljabinszki igazgatója, a hazánkat, történelmünket kiválóan ismerő Szergej G. Botalov vezeti az Uelgi lelőhelyen folyó ásatást. Ő biztosít számunkra lehetőséget, hogy bekapcsolódjunk a terepmunkába és majd a feldolgozásba is. Távolabbi terv, hogy a következő években a magyar honfoglalás korához analógiákkal szolgáló valamennyi fontos kelet-európai régióba eljussunk, és ott dolgozzunk.
– Az expedícióról az interneten is olvashatnak az érdeklődők…
– A Civil Régészeti Alap eddig többek között a szkítákkal, a népvándorlás korával kapcsolatos kiállításokat szervezett, de régészeknek is igyekeznek közvetlen szakmai, anyagi segítséget nyújtani. A projektünket ők közvetítik a civil szféra felé, és támogatást gyűjtenek elsősorban a hallgatóink kiutazására és ellátására, illetve a tudományos vizsgálatokhoz. A részvétel nagyon fontos, hiszen a rövid távú tudományos célok mellett a jövő számára képzünk szakembereket, akik már szorgalmasan tanulják az orosz nyelvet, mely a jövőben is elengedhetetlen lesz a korai magyar történet régészeti kutatásához. Lelkes hallgatóink komoly áldozatot vállalnak, bár ez a lehetőség magyar kutató számára unikális. A munka mellett Moszkvában elvisszük őket még egy-két olyan múzeumba, raktárba, ahová magánemberként nem juthatnának be. Az ásatást követően pedig egy magyar tematikájú régészeti konferencián is részt veszünk majd Cseljabinszkban, melyen hallgatóink megismerkedhetnek azokkal az orosz, ukrán és moldáv szakemberekkel, akik Kelet- Európában a magyar kérdést kutatják. Az ásatást és a konferenciát is tévéfelvétellel dokumentáljuk. Aztán persze szeretnénk megteremteni a feltételeket eredményeink széles körű megismertetéséhez, kiadásához – a szakma és a nagyközönség számára egyaránt.
– A korai magyar történelem kutatásának szenteli az életét. Összefoglalható hivatásának „végcélja”; gondolkodott már azon, hogy évek múlva milyen szakmai eredményekkel lenne elégedett? Persze ez csak elmélet, mégis…
– Ezt nehéz megfogalmazni, elsőre persze újabb szenzációs honfoglalás kori és kelet-európai leletek jutnak eszembe… A magyar régészet folyamatos keleti aktivitásának új alapokra helyezése mellett nagyon elégedett lennék, ha az egész magyar tudományosság ismét meg tudna erősödni az eurázsiai térségben, legalább olyan mértékben, amint az korábban jellemző volt.
A magyar őstörténet mellett a Kárpát-medence területén letelepedett egykori keleti nomád népek (például avarok, kunok stb.) eurázsiai régészeti hátterét is vizsgálni szeretnénk, elsősorban Kazahsztánban, a kazak kollégákkal és egyetemekkel együttműködve. A magyar őstörténeti kutatások motorja ma itthon az Akadémia Magyar Őstörténeti Témacsoportja, mely Fodor Pál irányításával jött létre, és nemrég egy remek konferenciát szervezett, melyen olyan új irányvonalak jelentek meg, mint a tudományos alapokon rekonstrukciókat készítő hagyományőrzőkkel való közös szakmai tevékenység. Az Akadémiával való szoros és eredményes, hosszú távú szervezeti együttműködést tehát szintén kiemelt pázmányos érdeknek gondolom és remélem.
Visszatérve a leletekhez: az utóbbi években a régészet segítségére siettek a természettudományok, az új vizsgálati technikák. Ezektől szintén sok eredményt várok, főként az időrend és a biológiai kapcsolatok terén, jóllehet még csak a kezdeti lépéseknél tartunk. A kollégákkal tervezzük, hogy a keleti régészeti leletek legkiemelkedőbb darabjait egy kiállítás keretében itthon is bemutatjuk az érdeklődőknek. A bővülő adatok és ismeretek folyamatos újraértékelése persze egyben a szépsége is a dolognak. Mindig előrelépünk. Az adatok gazdagodása óhatatlanul magával hozza addigi tudásunk folyamatos felülbírálását is. Ebben nekünk, régészeknek élen kell járnunk.
