– A színpadi viselkedésem, előadásmódom leginkább a rutinnal együtt alakul ki, ám semmiképpen sem nevezhető rutinosnak. Ahhoz, hogy azt tudja nyújtani a művész, amit az évek során technikailag elsajátított, kigyakorolt, átélt, ahhoz elsősorban rutin szükséges. Én szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy zenei tanulmányaim során mindig kiváló tanáraim, pedagógusaim voltak. Első csellótanárom Mezei Erika, az édesanyám volt. Róla még ejtek pár szót… Utána Mező László következett a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályában – ők mindketten ugyanazt az iskolát, technikai irányt közvetítették felém. Ez is kellett ahhoz a biztonsághoz, hogy ha színpadra lépek, tulajdonképpen az égvilágon semmi nem zavar. Ezáltal teljesen át tudom magam adni annak a stílusnak, darabnak, zenei világnak, amit éppen játszom. Szerencsés indulásom volt.
– Említette az anyai örökséget.
– Édesanyám nem koncertezett rendszeresen, de zeneiskolai tanárként elismert személyiség. Kezdeti tanulmányaim leginkább harcokból álltak, mert nem voltam „egyszerű” tanítvány. Négy és fél évesen kezdtem hegedülni. Szándékosan választottuk ezt a hangszert, hogy ne édesanyám legyen az első tanárom. Ötévesen, fél év hegedülés után azonban egy asztalon összetörtem a hegedűt: így kaptam meg az első csellómat, és lett mégis édesanyám az első tanárom.
– Azóta rengeteg tanulmányon, képzésen, turnén és versenyen vett részt. A zenei verseny motivál?
– A verseny szükséges rossz. Az elmúlt évek során pedig csak romlott a megmérettetések szellemisége. Korábban még a többoldalú kvalitás volt értékelendő. Most úgy látom, hogy semmit vagy csak nagyon keveset és nagyon kevés verseny segít igazából a zenei karrier kimunkálásában. Ezért ha mégis részt veszek egy-egy verseny zsűrijében, igyekszem azt értékelni, aki őszinte muzsikus és művészi teljesítményt nyújt, s nem azt, aki a leggyorsabban vagy hatásvadász módon játszik. A saját példám azért egészen más, mert én gyakran nem vettem túl komolyan a versenyeket. Kötelességszerűen, tanári unszolásokra vettem részt, számos esetben sikeres is voltam, de sose éreztem jól magam a megmérettetések során. Mindezek ellenére és egyéb pedagógiai okokból a növendékeimet rendszeresen indítom versenyeken.
– Tanszékvezető tanárként hogy látja, mi az, ami a zenében átadható?
– Ha valaki zenész akar lenni, és évekig nyüstöl egy hangszert, akkor a legfőbb vágya az, hogy kiülhessen a közönség elé, és játsszon. A színpadon már nem a zenész a fontos, nem az előadó személye a lényeg, hanem a zene üzenete, és a közönség, a befogadó. Aki eljön egy koncertre, szeretné maga mögött hagyni ügyes-bajos dolgait, családi problémáit, bánatait, hogy a hétköznapok monotóniája helyett egy izgalmas világba kerüljön. A zenész feladata, hogy a fehér papírra fekete tintával leírt hangjegyekből történeteket, érzéseket, vágyakat jelenítsen meg. Azaz varázsoljon. Az én pedagógiai alapmetódusom az, hogy a növendékeimet első lépésben egy olyan problémamentes technikai szintre juttassam, ahol már semmi mással nem kell foglalkozniuk, csak azzal, hogy a saját lelkületük, élménytáruk segítségével tudják közvetíteni egy-egy zeneszerző gondolatait, érzéseit. Ez persze nem lehet sablon, minden növendékemmel más oldalról kell megközelíteni a célt.
– Mit szeret a legjobban varázsolni?
– Mindig éppen azt, amit játszom vagy gyakorolok. Nincs kedvenc darabom, hogy is lehetne? Hiszen soha nem szeretném azt érezni, hogy valamit épp játszom, de valójában egy másikat szeretnék helyette. Amúgy talán Brahms áll hozzám a legközelebb.
– Min dolgozik most?
– A következő szezon már most nagyon sűrű, sok utazásra készülök: játszom Izraelben, Amerikában, Norvégiában, Németországban és több más európai országban. Különleges feladat, kihívás lesz számomra egy izraeli zeneszerző- karmester modern csellóversenye, melyet Mischa Maiskynak írt. Mostantól rám is vonatkozik a darab előadási joga, amire nagyon büszke vagyok. Norvégiában lesz koncertem a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, itthon pedig a pécsi zenekarral lesz két fellépésem 2014 májusában. Prunyi Ilona zongoraművésznőnek lesz egy jubileumi koncertje tavasszal, amelyre felkért közreműködőnek. Ezenkívül 2014 őszén lesz egy koncert az Új Magyar Kamarazenekarral a gyönyörűen felújított Zeneakadémia nagytermében.
– Díjait tekintve a szakma értékeli a nem szokványos, érzelmekben bővelkedő, hiteles és bátor előadásmódot…
– Örülök, ha felkérést kapok koncertekre, elsősorban talán ez jelenti az elismerést. Itthon kulturális szempontból is nehéz a helyzet, elég csak ránéznem a naptáramra, és eszembe jut, hogy pár évvel korábban jóval többet koncerteztem Magyarországon: jövőre például összesen három felkérésem van, pedig a magyar közönségnek játszani a legnagyobb kihívás. Elismertsége tehát mindenképpen van a munkámnak, csak az itthoni körülmények nagyon nehezek.
– Mit jelent Németországban élni magyar előadóművészként?
– Amikor csak tudom, megpróbálom zenészként úgy megmutatni a magyarságot, hogy a más nemzetiségű hallgatóság is érdeklődéssel és szimpátiával tekintsen ránk. Ez többek között azt is jelenti, hogy rendszeresen játszom magyar zeneszerzők műveit. Egyik pozitív élményem az, hogy a külföldi kurzusokra egyre többen érkeznek magyar darabokkal, amire régebben nem volt példa. Tapasztalataim alapján úgy gondolom és remélem, hogy a magyar zene és kultúra soha nem fogja elveszíteni a fényét.
