Az sem igaz, hogy mindenképpen el kell kerülnünk a negatív érzéseket és gondolatokat, mert – paradox módon – minél inkább távol akarjuk tartani magunktól ezeket, annál erősebbé válnak. Ismerjük a kísérletet, melyben azt kérik a résztvevőktől, hogy pár percig ne gondoljanak a nagy fehér medvére. Ilyenkor természetesen csak egy nagy fehér medvére tudnak gondolni… Ugyanez történik velünk akkor is, ha arra gondolunk, hogy nem akarunk szorongani. Ha ezt mondogatjuk magunkban, azzal éppen a szorongásunkat erősítjük. Tehát, ha görcsösen szeretnénk boldogabbak lenni, már meg is növeltük a boldogtalanság valószínűségét. Nem állítom, hogy az efféle könyvek miatt boldogtalanabbak az emberek, de néha visszaüthet az üzenetük.
– Mire föl manapság ez a nagy boldogságőrület? Vajon ez kifejezetten XXI. századi társadalmunk sajátossága? S ha igen, mi válthatja ki?
– Talán az individualizmus előretörése, és az, hogy mivel sokan valóban nem elégedettek az életükkel, egyfajta igény teremtődött a boldogságkeresésre. Biznisz lett belőle: boldogságtréningeket és boldogságworkshopokat tartanak világszerte. Ezért fontos, hogy amikor az ember azt érzi, hogy valami nem stimmel, és változtatni szeretne, de segítséggel, akkor a megfelelő szakemberhez forduljon. Rengetegen vannak ugyanis, akik – az angyalozástól a kristályterápiáig – olyan módszereket alkalmaznak, amelyek tudományosan nem megalapozottak, és egyáltalán nem bizonyított, hogy működnek. Sokan úgy gondolják, csak a gyenge ember fordul pszichológushoz. Ez azonban nem így van: igenis erősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki szembe merjen nézni önmagával.
– Lehetséges, hogy nemritkán gondolataink és érzéseink, vagyis voltaképpen mi magunk állunk a boldogságunk útjában?
– Elménk bizonyos tulajdonságai valóban megnehezíthetik a boldogságunkat. A kutatások azt igazolják, hogy gondolataink közel fele a múltban vagy a jövőben jár, s csak a fennmaradó másik fele foglalkozik a jelen pillanattal. Elménk gyakran értékel: mindent vagy jónak, vagy rossznak minősít. Egyik legfőbb vonása az is, hogy folyton sztorikat gyárt, s végül úgy érezzük, tényleg megtörtént, amit a fejünkben leforgattunk, és a történet által kiváltott, legtöbbször negatív érzelem tudatosul bennünk. Érzelmeink értékelése kiváltképp nem szerencsés. Szakítás után például az ember lehangolt, s ilyenkor ez normális lelkiállapot. Úgy hívjuk: „tiszta” szenvedés. Ám ha valaki bírálni kezdi magát ezekért az érzéseiért, valahogy így: „nem helyes, hogy így érzek, nem kellene kedvetlennek lennem, hiszen annyi lány vár még rám, és nem is szerettem őt igazán”, akkor a szenvedésnek egy újabb rétege rakódik az eredeti érzésre. Ezt hívjuk „piszkos” fájdalomnak. A cél, hogy ezt ne alakítsuk ki magunkban. S ezen a ponton kerül elő a kontroll kérdése. Sokszor nemcsak a környezetünket, de a belső világunkat is megpróbáljuk irányítani. Ez azonban nem megy, már csak a „ne gondolj a nagy fehér medvére” törvényszerűség miatt sem, meg azért sem, mert nemritkán a hosszú távú segítséget korántsem nyújtó alkoholhoz, droghoz nyúlunk. Érzelmeink kontrollálása helyett inkább egy elfogadó, befogadó attitűdöt kellene magunkra vennünk, tudva azt, hogy a viselkedésünket igenis mi irányítjuk. Ha elfogadjuk, hogy szorongunk, az nem azt jelenti, hogy hazaérve beülünk a kuckónkba, és átadjuk magunkat a szorongásnak, hanem azt, hogy a rossz érzéseink ellenére is elmegyünk társaságba, vagy olyan dolgokat teszünk, amelyek egyébként fontosak nekünk. Nem a negatív érzések elnyomásán kell tehát dolgoznunk, hanem azon, hogy ezek jelenlétében is hatékonyan működjünk. Ha megpróbáljuk elfojtani kellemetlen érzéseinket, azzal csak azt érjük el, hogy egyre tartósabbá válnak, s így végül megakadályozhatják, hogy úgy viselkedjünk, ahogyan számunkra értékes volna. Míg ha feladjuk az ellenük folytatott küzdelmet, akkor előbb-utóbb a szorongásunk is csökkenni fog.
– Tudnak-e a gondolataink önbeteljesítő jóslatként működni? Előfordulhat, hogy életre hívunk egy-egy bennünk élő félelmet?
– Gondolatainknak nincs hatásuk a külső valóságra. Magatartásunkat meghatározhatják ugyan, de csak akkor, ha elhisszük, hogy többek, mint egyszerű gondolatok. Az elménk olyan, mint egy televízió, amelyben jönnek-mennek a képek, a hangok. Nem kikapcsolnunk kell, hanem megtanulnunk függetlenné válni tőle. Elfogadni, ha félelem van bennünk, és tudatosítani, hogy ez csak egy érzés. Belső élményeinket nem szabad összekevernünk a valósággal, érdemes egy kicsit hátrébb lépni tőlük.
– Itt léphet be a képbe a tudatos jelenlét gyakorlása, mellyel a könyvében foglalkozik. Mi ez voltaképpen?
– A figyelmünknek az „itt és most”-ra irányítása. Ez azt jelenti, hogy szándékosan a jelen pillanatra figyelünk, és befogadjuk a minket érő élményeket, kíváncsisággal tekintünk rájuk.
– Nem történhet meg, hogy minél inkább az „itt és most”-ban akarunk maradni, annál inkább nem fog menni, és elkalandoznak a gondolataink? Eszünkbe jut, amire nem szeretnénk gondolni, s már meg is próbáljuk elfojtani, ami – mint mondta – nem jó stratégia…
– Persze, a tudatunk hajlamos a vándorlásra, s miközben az elménket igyekszünk az „itt és most”-on tartani, óhatatlanul el fog kalandozni. Ez azonban nem baj, csak az a fontos, hogy észrevegyük: eszünkbe jutott, aminek nem kellett volna. Ilyenkor gyengéden tereljük vissza a figyelmünket a jelen pillanatra, anélkül, hogy küzdenénk a bevillanó gondolattal. Így aztán nem marad figyelmi kapacitásunk történeteink továbbszövésére.
– Pontosan hogyan gyakorolható a tudatos jelenlét? És mi a legfőbb hatása?
– Ez a megközelítés független mindenféle világnézettől, vallástól, filozófiától, nem más, mint a figyelem irányításának egy módja. Bármilyen hétköznapi tevékenység közben megélhető, nem kell életmódot váltanunk a gyakorlásához. Csak ki kell választanunk azt a tevékenységet, amelyet kedvelünk, és mindennap végzünk, legyen ez a zuhanyzás vagy a kávézás, és közben tudatosan kell figyelnünk a víz érintésére vagy a kávé illatára. A legizgalmasabb talán az, hogy a tudatos jelenlét gyakorlásának jelentős neurobiológiai hatásai vannak. Már néhány hónap után átalakulhat az agyunk működése: olyan területek válnak aktívvá, amelyek például az empátiáért vagy a kommunikációért felelősek. Olyan ez, mintha elmennénk gyúrni, és a rendszeres edzéstől épülnének az izmaink.
– Sokan azt gondolják, hogy ha például nagyobb házuk lenne, boldogabbak lennének. Mikor aztán meglesz a nagyobb ház, mégsem boldogok. A boldogság tehát nem a körülményektől függ. De vajon mitől? Sokak szerint a hit adhat igazi örömet, bár az is igaz, hogy a nem hívők között is szép számmal vannak olyanok, akik már első ránézésre is elégedettek. Mi lehet az, ami bennük megvan, másokban viszont nincs?
– A hit egyfajta értelmezési keretet ad, melybe bele tudjuk helyezni mindazt, ami velünk történik. Biztonságot nyújt, jó tudni, hogy értelme van annak, ami velünk és bennünk zajlik. Így a hit valóban fontos a boldogsághoz, ahogyan a másokhoz való kapcsolódás is. Mindnyájunknak párra, családra, közösségre van szükségünk, ettől valóban elégedettebbek leszünk. S van itt még valami: a tevékenységeink, az, hogy mivel töltjük a napjainkat. Tudjuk, hogy az érzelmeink befolyásolják a viselkedésünket, de ez fordítva is működik: a viselkedésünk hatással van az érzelmeinkre. Egyes aktivitások javítják, mások rontják a hangulatunkat.
– Nem hagyhatom ki a kérdést: Ön boldog?
– Alapvetően jól érzem magam a bőrömben. Persze az én hangulatomban is vannak hullámzások, mint mindenki máséban. De úgy érzem, jó irányba halad az életem, s talán ez a boldogság legjobb definíciója. Nem az, hogy milyen gyakran érezzük jól magunkat, hanem az, hogy jelentéssel teli, tartalmas életet élünk.
