Először tehát le kell vetkőznünk félénkségünket s azt a belénk nevelt téveszmét, hogy a hit valamiféle legbensőbb magánügyünk, és csak a szektások beszélnek róla. Ha megmaradunk ennél az elképzelésnél, akkor nem kevesebbet, mint az egyház missziójának sikerét kockáztatjuk.
A személyes tanúságtétel több szempontból is az egyik legerősebb eszköz az evangelizációban. Egyrészt azért, mert a megtörtént esetek jobban érdeklik az embereket, mint a puszta fejtegetések. Másrészt pedig azért, mert nem lehet megkérdőjelezni egy másik ember tapasztalatát. Legfeljebb mi valami mást élnénk meg az ő helyében.
Istenélményben igen sokan részesülnek, de ahhoz, hogy tanúságot tegyünk másoknak, figyelembe kell vennünk néhány fontos szempontot. A tanúságtétel első ismérve a Krisztus-központúság. A főszereplő soha nem az a személy, aki elmondja a történetét, hanem maga Jézus Krisztus és az ő megváltó műve. Róla beszélek, ahogyan én magam megtapasztaltam a személyéből, halálából és feltámadásából fakadó kegyelmet. Ebből következik az a kívánalom, hogy a tanúságtétel legyen kérügmatikus, vagyis az az alapvető üzenet legyen a gerince, amelyet az Újszövetség tanúságtétele szerint az apostolok hirdettek Jézusról. A tanúságtevő beszéljen Isten szeretetének megtapasztalásáról, a megtérésről a bűnből, amelyből Jézus váltott meg minket; szóljon Jézus szabadító tetteiről az életében; beszéljen a hitéről, amelyet a Szentlélek által kapott; megtérésének eseményéről vagy folyamatáról; a Szentlélek általa megtapasztalt megerősítő jelenlétéről, amely az egyház közösségének is életet ad.
Mindezekkel ellentétben olykor megesik, hogy olyan tanúságtételt hallhatunk, amelyben számtalan szent dologról és személyről esik szó, de nem Jézus áll a középpontjában. Mi Jézushoz akarjuk vezetni az embereket, mert ő a Megváltó, s általa van biztos utunk az Atyához.
A tanúságtételben tehát elsősorban nem azt kell megemlíteni, hogy mit tettem én, hanem sokkal inkább azt, amit Jézus tett velem. Így válunk a feltámadott Úr tanúivá.
Mint minden történetnek, a tanúságtételnek is van egy bizonyos íve: kezdete, tárgyalása és befejezése. Először is fontos, hogy beszéljek a Jézussal való meghatározó találkozásom előtti életszakaszomról, hogy a változás érzékelhető legyen. Ezután szólnom kell a Jézussal való hitbéli találkozásomról, vagyis a megtérésemről. Minden valódi istenélmény megtérést, változást hoz, mert általa közelebb kerülünk Jézushoz. Így azokat az eseményeket is ebből a szempontból mondjuk el, amelyek nem az első megtérésünkről szólnak, hanem későbbiekről, hiszen állandó megtérésben élünk. Ezután rá kell térnem arra, hogy mi változott az életemben azután, hogy tudatosan Jézus mellett döntöttem. Végül pedig arra buzdítom hallgatómat, hogy ő is adja át életét az Úr Jézusnak, hiszen ha nekem megmutatta szeretetét, ezt neki is szívesen megteszi.
A legszerencsésebb esetben a tanúságtétel közös imádsággal fejeződik be, amelyben módot adunk arra, hogy az érdeklődő behívhassa Jézust a szívébe és az életébe.
Aki már kipróbálta, milyen az, amikor félelmeit legyőzve, tisztán szeretetből tanúságot tesz egy embertársának Jézusról, az tanúsíthatja: ilyenkor semmihez nem hasonlítható öröm tölti be szívünket. A hit és a szeretet úgy növekszik bennünk, ha továbbadjuk.