Humora, emberszeretete következtében „a jó pápának” nevezték, s „a világ plébánosának”. Persze támadták is, akik az egyház és a pápaság tekintélyét féltették tőle. Ő azonban mindennél fontosabbnak tartotta az egyházi élet megújulását, az egyház és a világ közötti kibékülést, a keresztények egységének helyreállítását, és egyáltalán minden elítélés helyett a békét.
Különböző diplomáciai megbízatások után, 1944-ben lett párizsi nuncius az egyháztörténész végzettségű, 1925-ben püspökké szentelt Roncalli. Üldözött zsidókat és német hadifoglyokat egyaránt segített. A II. világháborút követő évek francia kezdeményezéseit, az úgynevezett munkáspapok törekvéseit is támogatta. Ez azonban számos kérdőjelet vetett fel és aggodalmat keltett a Vatikánban.
Ez is közrejátszott abban, hogy 1953-ban ő lett Velence pátriárkája. Így közelebb került Szent Péter székéhez, anélkül, hogy ő maga gondolt volna erre. Hiszen életkora sem tette ezt előre láthatóvá. A Szentlélek vezetése azonban nem emberi számítások szerint működik az egyház életében.
A II. vatikáni zsinat összehívása sem egyházkormányzati, emberi számítások szerint történt. XXIII. János híres „ablaknyitása” egyike lett azoknak a gesztusoknak, amelyek emlékezetesek maradtak e pápától.
Aligha kell folytatnunk méltatását ahhoz, hogy felismerjük: napjainkban Ferenc pápa azt az egyszerűséget, emberszeretetet és közvetlenséget jeleníti meg Péter székében, amelyet 1963. június 3-án elhunyt elődjében szeretett meg a világ.
János pápa egykori magántitkára, az idén kilencvenhét éves Loris Francesco Capovilla érsek is felismerte ezeket a hasonlóságokat. Úgy nyilatkozott a L’Osservatore Romano június 2-i számában, hogy anélkül, hogy mítoszt akarna teremteni, meg kell vallania, hogy amikor telefonon beszélhetett Ferenc pápával, ugyanaz a jóság érintette meg, mint a „jó pápa” idejében.
