Ebből alkotta meg saját világát, amelynek eredetiségére és szépségére már Babits Mihály is fölfigyelt. (Jékely – mondhatnám: nem meglepetés – nem szerepel a legújabb magyar irodalomtörténetben; igaz, nem került rossz csapatba a kihagyottak között. Ott szerénykedik például Sík Sándor is.) A csend jajszava című verse akárcsak egy négysoros dráma:
Szép templom, mért sikolt a csended?
Talán az Isten jajszava
A torzult Emberért, kit valaha
a maga képére teremtett.
Hosszú értekezést lehetne írni arról, milyen gyakori témái költőnknek a templomok. Nyugat-európai útjain csodálatosakat láthatott, s ilyenkor mindig visszaidézte történelmünk legnagyobb áldozatát, amelyek árán a magyarok feltartóztatták az idegen hódítókat. És írt azokról a templomokról (például a marosszentimreiről), amelyekben megfogyatkoztak a hívők, de a hit ereje változatlan maradt, s egységbe forrasztotta őket. Ez a verse mégis különbözik a többitől, úgy fakad föl képzeletéből, mint az emberért és az emberiségért sikoltott jajszó. S ha napjaink kis és nagy eseményeire tekintünk, azt mondhatjuk, ez a jaj nem ok nélkül való. Ha csak az utóbbi hetek-hónapok döbbenetes bűncselekményeivel szembesülünk, elképesztő nagyságú bűnökről hallunk, látunk, olvasunk. Tömeggyilkosok után nyomoznak, ezrek és ezrek haláláért felelősök állnak (vagy nem állnak) a nemzetközi bíróságok előtt, miközben harcok dúlnak, menekülők lepik el az utakat, árván maradt gyerekek üres, reménytelen tekintete szegeződik ránk. Az ember ma már nem Ember, s valóban eltorzult, nem látni rajta, hogy Isten saját képére teremtette.
Nagyböjt alighanem a legjobb alkalom, hogy számot vessünk magunkkal, vétkeinkkel, mulasztásainkkal, s hogy elmondjuk azt a könyörgést, amelyet Rákos Sándor imádkozott el Sed libera nos a malo című versében:
Add Istenem, hogy leljek utat már e fülledt
mocsárból,
megtalálva törvényeit
a benn burjánzó létnek, amely a homályból
tán kilából,
ha bölcsességed is segít.
Érdemes elgondolkodnunk, vajon nem hibázunk-e hallgatásunkkal is. Némán szembesülünk az igazságtalanságokkal, a szemfényvesztő hazugságokkal, csalásokkal és megcsalatásainkkal. Szólnunk, kiáltanunk kellene, még akkor is, ha – mint e versben olvassuk – „keresztfára kerül az, kinek emberi szíve dobban”. A nagyböjt ugyanis arra ugyancsak ösztönözhet, hogy megtanuljunk beszélni, szólni az igazságról, az Igazról, aki kötelességünkké tette, hogy megalkuvás nélkül képviseljük tanítását.
