– A mai fiatalok kíváncsiak-e arra a korra – a kommunista diktatúra időszakára –, amelyről ez a film szól? – Bizonyára nem kíváncsiak, mint ahogyan nem érdekli őket sok más sem. Istenre sem kíváncsiak. Ezzel a ténnyel szembe kell néznünk, s a mi dolgunk, hogy fölébresszük az érdeklődésüket. – Püspök úr korábban is ismerte a filmben feltűnő, névtelen, bár arcát vállaló tartótisztet? – Megkérdeztem tőle: mivel sosem találkoztunk, honnan eredt benne a velem szemben táplált elemi gyűlölete – ami a dokumentumokból kiderül. Mert ha tudtomon kívül megbántottam volna, bocsánatot kérek. – Mit válaszolt erre? – Elmosolyodott, s legyintett: ugyan kérem, ön is volt egyszer tizennégy éves. Mintha csak azt mondta volna: maga is volt szerelmes, titkon ön is rágyújtott egyszer… Ebben a másodpercben éreztem, eldőlt a kettőnk közti viszony. Szikrányit sem kell félnem tőle, ő már nem ellenfél, hanem menekül. Magyarázkodik… Ugyanaz a béke töltött el, szinte az istenélmény szintjén, mint az 1960-as évek elején annyi alkalommal a Gyorskocsi utcában (a politikai rendőrség egyik rettegett épülete – a szerk.): betű szerint teljesedik az evangélium. Akkoriban a kihallgatás után elengedtek, sokszor nem indultam haza, hanem kiültem a Duna-partra, élveztem a hullámokat, az alkony fényeit, s örültem, hogy keresztény vagyok.
A filmforgatás közben igyekeztem nem megalázni a tartótisztet, féken tartottam érzelmeimet. Utóbb egyébként – elmondásából – kiderült, már találkoztunk korábban, csak én nem tudtam róla. Bajóton szolgáltam plébánosként, s az egyik tavasszal a közeli településen gyilkosságot követtek el. Hónapokig nyomoztak a tettes után. Engem is fölkerestek a nyomozók, s kérdezték, a gyilkosság idején – a péliföldszentkereszti búcsú napján – nem láttam-e idegeneket mozogni a környéken. A tartótiszt most elmondta, ő is a nyomozók között volt. Egyébként semmi közelebbit nem árult el múltbéli tevékenységéről. Ügynököm – aki rendszeresen jelentett rólam – négy-öt év után meghalt. Most megkérdeztem: utána nem jelentett rólam senki? ő erről semmit nem tud, válaszolta… – A tartótiszt a filmben többször említi rezzenéstelen arccal: minden tettében szakmájának megfelelően járt el, mintha csak azt mondaná: tanító volt vagy asztalos… Az Ön arcán látszik a felfokozott érzelmi állapot. – Lehet, hogy valóban így gondolja. Egy terroristának is lehet az a meggyőződése – napjainkból véve a példát –, hogy az igazság nevében meg kell büntetnie Amerikát. Az egészséges társadalom az ilyen embert azonnal letartóztatja, és eljárást indít ellene. Megmutatkozik a szubjektív felfogás és az objektív megítélés közti különbség: nem lehet mindent az egyéni meggyőződés alapján elintézni. A film hőse állítja, hogy ő csak a „szakmáját” művelte. Nem az a döntő, cselekedeteivel kapcsolatban ki mit érez, például ő azt, hogy jót tett az emberek üldözésével. A lelkiismeretet folyamatosan ellenőrizni és nevelni kell. Persze lehet, hogy amit a filmben elmond, az a lelkiismeret-furdalása következménye. A mi katolikus „tájszólásunkban” ez úgy is hangozhat: a szentgyónását végzi, valamit jóvátesz. Karl Rahner óta tudjuk, mindegy, hogy mit beszél az ember, cselekedetei számítanak az utolsó ítéletkor.
– A filmben átment valamilyen változáson a tartótiszt?
– Az elkészült alkotás azt mutatja, hogy igen. Ebben persze nem vagyok biztos, ez a rendező nagyszerű munkájának eredménye is lehet. Emlékeim szerint különböző időpontokban, különböző helyszíneken vették fel az anyagot, így nem tudom, hogy azok a drámai szavak, amelyeket a tartótiszt megfogalmaz, nevezetesen, hogy felesleges és értelmetlen volt a munkája és az egész élete, vajon a szembesítésekkor elhangzott beszélgetéseknek a gyümölcse-e.
– Hogyan folyt Önök között a beszélgetés?
– A dossziékra mutatva megengedhettem magamnak a „kritikai” megjegyzést: hiányos a rólam készült belügyi anyag.Legalábbtízszertöbbet tettem annál, mint amit jelentettek rólam. S tudja, mi hiányzik belőle? – folytattam. – Például az, hogy az autómmal a cigány gyerekeket fölvittem Budapestre, moziba. Az sincs benne, hogy Vas István, Kossuth-díjas költő, aki kilépett az önök pártjából, Szántó Piroska képzőművész feleségével több alkalommal lejött hozzánk Bajótra, irodalomról beszélt nekünk, mi pedig gitároztunk nekik. Kultúrélet kezdődött Bajóton. Mire azt válaszolta: erről ő nem tudott. Tehát elhárította a választ. A rám állított ügynök – holta után is becsületére váljon, valami gyenge pillanatában, ki tudja, milyen ördögi módon szervezték be, az összes jelentéséből az derül ki – minden módon igyekezett menekülni szerepéből. Jelentései többnyire semmitmondóak: festem a templomot, kályhát építek…
– Ismerte az ügynököt?
– Visszahúzódó, gátlásos ember volt.
– Falubeli?
– Nem, környékbeli paptestvér. Érezhetően mindig úgy jött hozzám – amire kötelezték –, mintha a fogát húznák.
– Tisztában volt vele, mi a föladata?
– Sejtettem, mint a környezetembe tartozó plébánosok is.
– Hogyan vált el a tartótiszttől a filmfelvétel után?
– Békével, bár nem tudtam vele mire menni. A száján véletlenül se csúszott ki az a szó: bocsánat. A „szakmát” dicsérte… ennek alapján mindenki dicsekedhet, aki az Andrássy út 60.ban „segédmunkás” volt.
– Püspök úr csak most, a film kapcsán olvasta a személyére vonatkozó jelentéseket. Miért nem tette meg ezt korábban?
– Mert nem érdekelt. Utólag miért búsítsam magam, ha kiderül, mondjuk a legjobb barátomról vagy valamelyik családtagomról, mit cselekedett szerencsétlenségeben.
– Újra és újra elhangzanak a fogadkozások a történelemben: soha többé nem ismétlődhetnek meg a kegyetlenségek. Aztán csak a díszletek és a módszerek változnak, s a rossz ugyanúgy velünk marad.
– Minden megismétlődhet. Fikarcnyit sem változik a világ. A műszaki-technikai civilizáció igen, de az ember természete ugyanolyan: áteredő bűntől sújtott, megváltásra szorul.
Reisz Pál szerzetes tanár, az esztergomi ferences gimnázium korábbi igazgatója is szerepel a filmben. Ahol beszélgetünk a pesti rendházban, abban a helyiségben találkozott Pál atya a tartótiszttel. – Ismerte ezt az embert korábbról? – Találkoztam vele, tudtam, ki ő. A gimnáziumban ugyanis kötelező volt számunkra, hogy fogadjuk a rendőrségi előadót, aki a másodikosoknak, illetve a negyedikeseknek – ma így mondanánk – rendhagyó osztályfőnöki órát tartott. Ezen mi nem lehettünk jelen. Az előadók általában alhadnagyi, hadnagyi, főhadnagyi rangot viseltek. Így került hozzánk Ács Péter is a tatabányai megyei rendőrkapitányságról. Ilyen órákra egyébként az állami iskolákban is sor került. Ezek az órák lehetőséget jelentettek számukra, hogy bejussanak a gimnáziumba, körülnéztek, tájékozódtak… Egyedül maradtak a gyerekekkel, s ők nyilván azt mondták, amit akartak… amit kiszedtek belőlük. – A tartótiszt beépíti és irányítja az ügynököket.
– Akkoriban nem tudtam róla, mi a tulajdonképpeni feladata. Az egyik alkalommal azonban elárulta magát, egyébként rendkívül óvatos volt. Máté Teodóz igazgató atya fogadta őt, négyszemközt, amit azután soha többé nem követett el. Miután a rendőrtiszt távozott, Teodóz atya magából kikelve közölte szerzetestársaival: ez az ember rá akarta venni, hogy legyen a beépített emberük, legyen az informátora.
– Milyen hatással volt Önre a találkozás?
– Nagyon rossz élményt jelentett. A film még rosszabbat. Nem erre számítottam. Azt gondoltam, eltelt több mint húsz év, ma már mindenki józanul gondolkodik… Erre találkoztam egy olyan emberrel, aki ugyanaz maradt, mint annak idején volt. Mintha ez lenne a legtermészetesebb, ma is büszke mindarra, amit annak idején elkövetett.
– Mi lehetett a film célja?
– Nem tudom. A rendezőnő korrekt módon járt el. Hogy érdemes volt-e a filmet elkészítenie, ebben már nem vagyok biztos. Látleletet adott, de a nézőt nem juttatta el a katarzisig… Arra számítottam, a tartótiszt ma már legalább belátja… Ám ő szakmáról beszélt… ahelyett, hogy beismerte volna: az állami terrorizmust képviselte. Nem lehet arra hivatkozni, hogy parancsra tette. Mert ezzel védekezett: az egyháziakat „állami kívánságra” üldözte.
– Hogyan váltak el?
– Nem volt bennem semmi harag. Inkább szánalmat éreztem iránta… szánalmat.
– A filmben semmiféle érzelem nem jelent meg a tartótiszt arcán. Érzések nélküli ember, aki mindvégig maszkot viselt?
– Valószínűleg az az álarc, amelyet egyszer fölvett magára, ránőtt, s már nem tudja levetni.
– Vajon miért vállalkozott erre a szereplésre? – Feltehetően azt akarta igazolni, tisztességes munkájával becsületes polgára volt az országnak, nem érdemelte meg – másokkal együtt –, hogy 1990 után érdemtelenül szélnek eresszék őket… Ki is mondta: elkötelezett csapatuk értékes munkát végzett. Annyit azért hozzátett a végén: az események azt mutatták, nem volt haszna… Utóbb jutott eszembe, megkérdezhettem volna tőle: mennyi a nyugdíja? Mennyit kap ma azért a munkáért, hogy az egyház embereit bedöngölte a földbe?
– A mai nemzedékekre hogyan hat a film?
– Nem jól. Mert mit sugall? Van egy „szakember” – ez a tartótiszt –, aki a maga frontján mindent jól cselekedett, s vannak az egyháziak, akik gyarlók, közülük sokan sebezhetők és beépíthetők.
Édesapám mesélte – Gyöngyösön volt iskolaigazgató a kommunista hatalomátvétel idején –, hogy egyik pap barátja, Erdős Béla hosszabb időre eltűnt, majd amikor előkerült, súgva, négyszemközt arra kérte: ne említsen semmit előtte, mert mindent kivernek belőle. Ennek a papnak is volt egy tartótisztje. Kit kell számon kérni? Erdős Béla tisztelendő urat vagy a tartótisztet?
– Varga Ágota dokumentumfilmrendező. Hogyan akadt rá erre a témára?
– A múlt feltárása nem áll távol tőlem. Egy másik téma kutatása során bukkantam rá a tartótisztre az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltár anyagában. Megfogalmazódott bennem az elképzelés, hogy megrajzoljam filmes portréját. S ő hajlandónak mutatkozott erre. 1963-ban indult a pályája, beosztott operatív tisztként dolgoott a tatabányai megyei rendőrkapitányságon. Előbb a kulturális vonal „felügyelete” tartozott hozzá Komárom megyében. A hatvanas években a Belügyminisztériumban központosították az egyházzal szembeni eljárásokat. Ettől kezdve kiemelt szerep jutott neki a megyén belül egyházi vonalon.
– A filmben a tartótiszt által beszervezett ügynökök nem szólalnak meg.
– Megkerestem közülük kettőt, de ők nem vállalták a szereplést. Az egyikük autószerelő volt Tarján környékén, akinek jelentenie kellett papokról is.
– A közeli Bajóton szolgált plébánosként Balás Béla…
– Igen, ez Balás Béla megfigyelésének egyik vonala. A másik ügynök sem egyházi személy, de neki is egyháziakról kellett jelentenie. ő Bajót és az esztergomi érsekség irányában „dolgozott”. Amikor felhívtam, azt mondta nekem, valóban próbálták beszervezni, de nem sikerült nekik. Ugyanakkor tizennégy, aktánként ötszáz oldalas iratköteg található tőle a levéltárban…
– A filmben a megfigyeltek beszélnek: Balás Béla bajóti plébános, ma kaposvári püspök, Reisz Pál ferences szerzetes tanár, Vincze József plébános…
– Az esztergomi ferences gimnázium kiemelt célpont volt. A dokumentumok szerint Barsi Balázs atyára „nagyon nyomultak”. Mintaéletet élő pap tanár. A belügy tartott attól, hogy példakép a diákok számára, ezért üldözni kell őt. Rengeteg jelentés készült róla, mindenáron be akarták mártani, homoszexualitással is próbálták vádolni – de nem sikerült fogást találniuk ezen a tiszta életű szerzetes tanáron. A regnumi ifjúsági vezető, Balás Béla és a ferencesek mellett egy harmadik csoport, a bulányisták képviselője, Vincze József egykori tatai plébános is megszólal a filmben. A forgatás során kamera jelenlétében megkérdeztem a tartótisztet, hajlandó-e találkozni velük. Nem zárkózott el tőle. Az egyes találkozások során minél mélyebbre kellett eljutni – anélkül, hogy a tartótiszt visszalépne. – Miért vállalhatta a tartótiszt a nyilvánosságot? – A Pál atyával folytatott beszélgetés során elmondja, ő az első tartótiszt, aki megszólal, mert nem árt, ha az utókor képet kap arról, milyen volt az előző korszak. S gondolom, saját magáért, valamint a családjáért tette – amit így nem mondott ki.
Lelkifurdalása – állítása szerint – nem volt, és ma sincs. Ma is vállalná, ma is ugyanúgy cselekedne. Csakhogy a családjában erről sosem beszélhetett. Csak most tudták meg, mivel foglalkozott valójában annak idején. Hagyni akart maga után valamit… ez csak az én érzésem. Talán azért, mert a felesége közismert művész, két fia is zenei vonalon szerepel. – Kiknek szól a film? – Mindenkinek, de különösen a mai és a jövő nemzedékeknek. – Bízik abban, hogy érdekli őket?
– A mi nemzedékünk feladata és felelőssége, hogy megmutassuk a mai fiataloknak, milyen is volt a múlt. Ahogy Balás Béla püspök fogalmazott: helyükre kell tenni a dolgokat. Ám hibázunk, ha úgy akarjuk föltárni a múltat, hogy közben megszégyenítjük az elmúlt rendszer embereit…
– De legalább szembesíteni őket a tetteikkel, ha már huszonhárom év alatt sem következett be – jogi téren sem – az úgynevezett rendszerváltás. – Ehhez az kellene, hogy legyenek, akik hajlandók szembesülni mindazzal, amit elkövettek.
