A kamaszok tiszta, teljesség után vágyó világa egyrészt elvarázsol bennünket, hiszen szembesít saját hajdani vágyakozásunkkal, másrészt idősebb korunknál fogva óhatatlanul tanító/mester szerepbe kerülünk. Állandó reflektálást igényel tehát a tanártól határainak folyamatos tudatosítása.
Csábító lehet egy nehéz sorsú, otthon talán kevesebb figyelmet kapó gyerek felkarolása, de veszélyt jelenthet az órán kinyilatkoztatásszerűen kimondott mondataink súlyossága, nem is beszélve a csillogó szemekről. Mindez természetesen helyénvaló lehet, ha nem ezzel akarjuk tanítványaink szeretetét „kicsikarni”. Ha azonban nincs más területe az életünknek, ahol feltölthetjük szeretet-tankunkat, könnyen válhatunk a ránk bízottak kiszolgáltatottjaivá.
Ennek jele lehet például nagyobb érzelmi kiborulásunk tanítványaink magaviselete miatt, de minden olyan helyzet is, amikor érzelmi nyomást gyakorolunk a gyerekekre. Szélsőséges esetben annyira elszakadhat a tanár a valóságtól, hogy magát különlegesnek, szinte kiválasztottnak éli meg, és elvárja, hogy mindenki így is viszonyuljon hozzá. Ennek a magatartásnak egyenes következménye, hogy a tanár folyamatosan megsérti a gyerekek magánszféráját, olyan lelki beszélgetéseket folytat, amelyekben mindenható szerepbe kerül.
Kicsinek lenni, leülni a gyerekek közé, őket hozni helyzetbe, nem magunkat; csak hallgatni, és nem bölcs tanácsokat adni, inkább kérdésekkel segíteni őket önmaguk megismerésében; a háttérben, csöndben imádkozni – tanári hivatásunk legmélyebb rétegei ezek. És miközben érzékeljük időnk, erőnk, befogadóképességünk korlátait, megtörténhet a csoda: tágíttatnak határaink. Határátlépők leszünk, de nem horizontális, tanár-diák síkon, hanem vertikális dimenzióban.
Alázatunk gyümölcseként pedig megszülethet bennünk is a felismerés, mint a regénybeli Bazarovban: Arkagyijnak másképpen kell eljutnia Árkádiába, mint neki.
