A plébános felidézi egy régebbi találkozását: Bécsből huszonhat órás repülőút után érkezett meg Ausztráliába. Reggel ötkor több száz magyar várta a reptéren. „Egy harcsabajszú férfiember így fogadott- köszöntött: Jó, hogy jött, mert templomot kell építeni!”
János atya szívéhez szóló szavak voltak ezek. Mert ha templomot akarnak építeni az emberek, az azt jelenti: a hitet akarják építeni, önmagukban és a közösségben. S ugyanezt érezte, amikor letelepedett Zalabérben. Kezdetben – mivel a plébánia épülete lakhatatlan volt – „egy kis mézeskalács házban húztam meg magam a falu szélén”. Egy idős néni halála után a család bocsátotta a plébánia rendelkezésére az épületet.
Eltelt néhány év, s a barokk templommal szemben rendben tartott épület oldalán olvasható: plébánia. A helybéliek összefogtak: „Kalákában nekiláttunk” – János atyának nem idegen az ilyen munka. Ausztráliában, az ottani magyarok lelkipásztoraként maga húzta föl néhány hét alatt a torony építéséhez szükséges építőanyagot kötéllel. (A melbourne-i templom tervezőjével, a kivitelezés vezetőjével, Zágon Lajos építészmérnökkel következő számunkban olvashatnak beszélgetést.)
Persze a zalabériek szeretete és akarása mellett – „a mi papunk, a mi templomunk” – pályázni is kellett. Szerencsére találtak alkalmas kiírást, így ma már az egykori egyházközségi iskolaépület szépen felújítva ad helyet a közösségi teremnek, az irodának, s János atya hajlékául is szolgál.
S jól van ez így, mert a többségében katolikus faluban is az a „közmeggyőződés”: akkor van rendben az élet, „ha megosztja velünk álmát a pap”. „Itt kell élni, az emberek között, megszólítani őket, lélektől lélekig.”
János atya ért az ilyen szóhoz – szólításhoz. Persze az anyafalu mellett más települések is tartoznak hozzá: Zalavég, Batyk és Tekenye.
Három évig János atya tanította a hittant, de mint mondja, fölmérte, hogy „egy most végzett, fiatal hitoktató közelebb áll a gyerekekhez”. Gabi nénit szeretik is a fiatalok. A középkori templomáról ismert Türjén, Batykon és itt, Zalabérben tanít, hétvégeken pedig Gógánfán ellátja a kántori teendőket. A türjei plébános, a premontrei Dávid atya hetente két napot a rend gimnáziumában tanít, Szombathelyen, s ilyenkor – ha szolgálat adódik – János atya „ugrik be” helyette.
Új evangelizáció, a pasztorálás mai módszerei. Egyre több szó esik erről, s keresik sokfelé a lelki gondoskodás különféle formáit. János atya a maga természetes közvetlenségét követi: látogatja a családokat, bekukkant az iskolába. Amikor megérkezett annak idején, látta a gyerkőcöket, amint fociztak, kerékpároztak. Odaszólt nekik: „Holnap vasárnap, gyertek misére!” Mire a gyerekek, szinte kórusban: „Nyáron misére menni?!” Huncutkásan rájuk nézett: „Csak kellene!… S lassan összeszedődtünk.” Ma már jönnek a ministránsok, a felolvasók, bár – jegyzi meg az atya – „a negyven év még mindig érezteti a hatását. De a személyes kapcsolatokkal sikerül áttörni ezt a falat.”
Zalabér is elöregedő falu, s itt is azt mondják, mint sok helyütt: amíg van iskola, addig van élet! Bélbaltavárról hozzák felső tagozatba a diákokat – az életet.
Zalavégen a vasvári kántor szolgál, aki villanyszerelő, de ért az orgonaépítéshez, villamosítja a harangokat, fűtést szerel a templomi padokba. Tekenyén pedig a Türjén lakó Szilvi tanárnő a kántor és a hitoktató.
Hitet építeni azt jelenti: magunkat építeni. Nemcsak részt venni, hanem részt vállalni a közösség hit-életében.
Kovács László és felesége, Lívia érkezik egy másik házaspárral. A plébániakertben fölállítják a zászlótartót. Négy lobogót lenget a szél: a magyar és az európai uniós (Szűz Mária- csillagos) zászló nem szorul magyarázatra, az ausztrál érthető, hiszen János atya hosszú évekig ott szolgált, s éppen húsz esztendeje, az ő idejében készült el a Szent István- templom. A bajor zászló pedig a faluban időlegesen vagy egész évben élő németeknek szól. Éppen a kerítés mellett haladnak el ketten: Grüss Gott! – Adjon Isten! – köszöntéssel, s amiben tudnak – adományokkal is –, segítenek a templomnak, a plébániának, ezen keresztül a falu közösségének.
János atya fontosnak tartja az ünnepekre való felkészülést, „átélni az ünnepek misztériumát”. Karácsonykor újra betlehemeznek a fiatalok, az ének-zene tanár szakos Aliz néni húsvétra betanította a Máté-passió rövidített változatát. Az iskolaigazgató énekelte Jézus szerepét, a zalaegerszegi rendőrségi szóvivő a jobb latorét. „Ezek az alkalmak összehozzák a családokat, tele volt a templom, de év közben is érzi és tudja a falu népe, hogy a vasárnapot meg kell szentelni.”
Megtekintjük a templomot. Az oltáron a gyertyatartót mutatja János atya. Lengyel fölirat rajta. A második világháborúban a Lengyelországot együttesen lerohanó német nemzetiszocialista és szovjet nemzetközi szocialista hadsereg elől – mint ismert – sok ezren menekültek Magyarországra. A zalabériek is jó néhányukat befogadták. Ennek a gesztusnak az emlékét őrzi a gyertyatartó.
Születnek-e gyerekek? – pillantok a keresztelőmedencére. „Tekenyén tavaly hét várandós kismama közül négy gyermekét már megkereszteltem, ketten májusra várják a születés örömét… Sajnos, a temetés mindig több” – teszi hozzá leeresztett hangon az atya.
1945. március 28-án a berekből lelőtték a batyki tornyot. Utána összefoltozták, „de végre helyre kellene állítani. Ha érkezik valaki az úton, lássa a tornyot!”
Ilyen egyszerű a jövőről gondoskodni. Ahogy lehet… semmi rendkívüli, csak ahogy és amit lehet. De azt igen!
A szomszédos dombon öt falu osztozik a szőlőkön. A Páduai Szent Antal-kápolnát szépen helyreállították, s már most említik-várják a júniusi búcsút, a szőlőhegyi vigadalmat. Mert katolikusnak lenni – s ezt vallja az egykori ferences diák, János atya is – örömmel is lehet. Vagy csak úgy.
Fotó: Cser István
