Szolgálat Miskolcon

 

Ózdi születésű, Miskolcon szolgáló papként azonban bizonyára tudja, mekkora különbség van a tisztes szegénység és a reménytelen nyomor között. Az Ön számára mire hívja fel a figyelmet ez a kis történet?

– Az én olvasatomban egy alapkérdést vet fel. Elgondolkodom azon, hogy ez az egyszeri gyerek vajon kitől kaphatta azt az egészséges értékszemléletet, amely szemben áll az apjáéval. Fontos megállapítás manapság, amikor sok, régebben erős közösség szétesik, hogy a társadalom alapvető közössége, a család is ki van téve ennek az eróziónak. A kis történet nagy kérdőjele számomra ez: egy beteg vagy betegeskedő életszemléletű család gyermekének van-e esélye arra, hogy ő maga mégis egészséges legyen?

Érseki biztosként, a főegyházmegye romapasztorációs referenseként melyek a legfontosabb feladatai?

– Egy másfél éve egyházmegyei fenntartásba vett katolikus általános iskolának és óvodának vagyok az érseki biztosa. Mindennapos feladatom az ehhez az egyházi intézményhez tartozó emberek hozzásegítése Krisztus megismeréséhez. Hitem van abban, hogy ő valóban enyhíteni tudja az élet terheit hordozók fáradtságát, és hogy üzenete mindenkihez szólni akar nálunk, az iskolában: konyhalányhoz, szakácshoz, takarítónőhöz, karbantartóhoz, tanítóhoz- tanárhoz, a gyerekekhez, a szüleikhez és az igazgatóhoz egyaránt. Az egyházmegye romapasztorációs referenseként egy másik, egész embert kívánó feladatról kellene most számot adnom. Sajnos nem tudok. Másfél év alatt rá kellett döbbennem: csupán egy ember vagyok, s nem kettő, három. Heteimet-hónapjaimat megjellemző élményem a kudarc: ezen a téren nem tudok megfelelően helytállni.


 

Miért szívügye a Keresztény Pedagógiai Műhely?

– Valaha én is pedagógusnak készültem. Tudatos katolikus kereszténységem óta mély vágyam, hogy amit én annak idején, 1980 és 1988 között nem kaphattam meg az általános iskola padjaiban, ahhoz a mai gyerekek egyre szélesebb körben juthassanak hozzá. Ez nem más, mint az ember holisztikus szemléletén alapuló és a keresztény világkép talaján megvalósított tantárgyi oktatás-nevelés, amely meggyőződésem szerint az egyetlen helyes és egészséges módszer.

Mi ejti kétségbe, és mi indítja reményre manapság a munkájával kapcsolatban?

– Kétségbe nem ejt semmi és senki. Isten végtelen erejét, okosságát, bölcsességét, tervét mélyen hiszem. Visszafordíthatatlanul haladunk együtt a beteljesedés, az Örök Tökéletesség, a Mindörökké Jó felé, ami soha többé nem tud elromlani. Ez reményem egyik oka, alapja. A másik oka pedig az, hogy tapasztalom: egyre többen felfogjuk, megértjük, megérezzük, elhisszük: csak úgy érdemes élni, ha soha nem teszünk le a jóvá válás szándékáról. Elszomorít, ha olyan emberrel találkozom, aki ezt nem így éli.

Idézzen fel a közelmúltból egy találkozást vagy beszélgetést, amelyet különösen jellemzőnek, elgondolkodtatónak érez az Önt foglalkoztató legfontosabb kérdésekkel kapcsolatban!

– Mint említettem, az egyházmegye romapasztorációs referenseként nem igazán tudok érdemben mit tenni a mindennapokban. Ugyanakkor Miskolcon, ahol élek, igyekszem kapcsolatot tartani a roma szervezetekkel. Ezek közé tartozik a Romano Teatro Kulturális Egyesület, velük már többször voltak közös programjaink. A társaság olyan roma fiatalokból áll, akik színházat igyekeznek csinálni, és azért küzdenek, hogy a népek kultúrájának „színpadán” legyen egy olyan pavilon is, amely a roma kultúrát mutatja be országnak-világnak. Az egyesület a Miskolci Egyetem Szociológiai Intézetével együtt közéleti klubot indított. Bizonyos időközönként meghívott előadók és a romaság iránt érdeklődők eltöltenek egy-egy estét megadott témákról beszélgetve, vitatkozva. Múltkor felkért előadóként jelentem meg, feladatom a katolikus egyház romapasztorációs tevékenységének bemutatása volt. Előadótársam, a tanszék meghívottja, egy vallásszociológus volt, aki tudományos munkássága során a vallásnak mint kulturális jelenségnek a romák közötti megnyilvánulási formáival foglalkozik. Fiatal, főként roma hallgatóság és egyetemi oktatók, továbbá a média képviselői ültek a közönség soraiban. Hosszú este volt, és különösen szép. Érdeklődő szempárok szegeződtek rám, amikor az előadásomba belekezdtem. Papi szemmel nézve, visszaidézve annak az estének az emlékét, Jézus mondata jut eszembe: „Éhesek és elcsigázottak voltak. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.” Beszéltem a vendégeknek „a felfelé néző emberről”, az anthróposzról, a lélekről és a bocsánatkérés „művészetéről”… Az volt az érzésem, hogy sosem hallottak még ezekről.

Telt-múlt az idő, többen hozzászóltak az előadásomhoz. Aztán egyszer csak valaki – egy roma fiatalember, közösségi vezető – váratlanul felkiáltott a hallgatóság soraiból: „Felszállt a fehér füst!” Megláttam a kezében az okostelefont, ő pedig felolvasta a friss hírt: megválasztották Szent Péter 266. utódát. Csak otthon tudtam meg, hogy a világ végéről, Argentínából „hozták” a kitaposott cipőjű, nagycsütörtökönként a szegények szegényeinek lábát mosó-csókoló Ferencet.