A Metropolitantől a Scaláig, a Covent Gardentől a Párizsi Operáig minden tekintélyes operaházat viszonylag kevés szereppel, de annál nagyobb szerepismerettel hódított meg. A karriert a pálya hosszúságán, a hang kvalitását az árnyalt interpretáláson méri le. A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, április 5-én a bécsi Staatsoper együttese vendégszerepel a Művészetek Palotájában, ahol a Don Giovanni címszerepét Ildebrando D’Arcangelo énekli. Az olasz basszust magyarországi debütálása kapcsán még az osztrák fővárosban szólítottuk meg.
Neve hallatán (amelyet úgy fordíthatnánk: Hildebrand az arkangyalok nemzetségéből) az embert óhatatlanul elfogja a tisztelet. Születésétől viseli, vagy művésznévről van szó?
– Alighogy megszülettem, atyám eldöntötte, hogy zenész leszek. Ezért is kaptam a jól hangzó Ildebrando nevet. Gyerekkoromban sok problémát okozott, senki sem tudta helyesen kiejteni. De még mindig szerencsésebb, mint apám eredeti terve, mely szerint Radamesnek kellett volna lennem. Képzelje csak, hogy énekelhetné a Don Giovannit egy Radames D’Arcangelo?! Fölöttébb kínos lenne. Hálás vagyok édesanyámnak, aki megmentett ettől. Másrészt a nevemért hálás lehetek apámnak is, mert jól mutat a lemezeken, szembeötlő és megtetszik az embereknek.
Ha jól tudom, nem ez volt atyja egyetlen jó cselekedete karrierje érdekében…
– Ő orgonaművész volt, és el sem tudta volna képzelni, hogy ne a zenével foglalkozzam. Naponta sokórás gyakorlásra, ahogy ön korábban írójuk, Jókai Mór találó kifejezését idézte: „zongorasáncmunkára” kényszerített. (De kár, hogy ezt nem mesélhetem el neki!) Majd újabb kényszerrel egy kórusba küldött, itt viszont felfedeztem az opera műfaj iránt kibontakozó szenvedélyemet. Egyébként azóta is foglalkoztat a kérdés: ki a jó szülő, a szigorú vagy az engedékeny?
Emlékszik rá, mi volt az első opera, amit megismert?
– Természetesen. Lemezen a Don Giovanni, Karl Böhm vezényletével. A történet megragadott, Mozart muzsikáját hallgatva pedig valósággal borzongtam a gyönyörűségtől. Fantasztikus élmény! Az első opera, amit élőben láttam, A sevillai borbély volt.
Bécsi debütálása is ebben az operában zajlott: Don Bartolót énekelte.
– Bécs fontos lépés volt számomra, de nagyon nehéz idős embert énekelni, főképp pedig játszani a színpadon. Maestro Abbado ragaszkodott ahhoz, hogy fehér lakkal fújják be a hajam, így Holender igazgató szemében „szavahihetőbb” lehettem.
Azóta idősebb lett, mégis megfiatalodott.
– Ha egyik kedvenc szerepemre, Figaróra céloz, igaza van. Állíthatom, ez minden basszbariton álma! Persze ott van a gróf is, ami szintén repertoárom része. Zeneileg, a mozarti stílust és kifejezőkészséget illetően egyáltalán nem érdektelen szerep. Stílusa talán elegánsabb, Figaro mégis szellemesebb, nagyszerűbb. Szegény gróf néhol persze együgyűbbnek hat, vagy legalábbis kevésbé intelligensnek tűnik fel Mozart és Da Ponte megfogalmazásában, ezért talán mégis szebb és szerencsésebb Figaro szerepe. Valahogy jobban érzi magát az ember az ő bőrében.
Bizonyára érdekes dolog egy művet több oldalról ízlelgetni.
– A változatosság mindenképpen érdekes. Először Masettót énekeltem a Don Giovanniban, de ez már a múlté. Azután Leporellót, majd Giovannit. Mozart számomra a csúcs, egyszerűen minden. Már egészen fiatalon is bizonygattam: én nem akarok majd Verdit énekelni, Mozartot szeretem! A mozarti szerepek jót tesznek a hang fejlődésének, az interpretáció mindig gazdagodhat, az ember újra és újra felfedez bennük valami új szépséget. Don Giovanni karakterét pedig amúgy sem könnyű azonnal eltalálni. Az olyan rendezői ötlet, amely alakját különböző korokban és jelmezekben igyekezett bemutatni, nehezítette egységes jellemének kidolgozását. Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd hozzá a nézők, főként, ha a hangulat alátámasztásában nem segítenek a díszletek, ha csak a test és arc játékának szó- és kifejezéstára áll rendelkezésre a budapesti koncertszerű előadáson. Én mindenesetre a „drama giocoso” hősét szeretném bemutatni, továbblépve a szereplők commedia dell’arte szintjéről.
Ön nagyon mértékletes a szerepeivel, holott a trevisói Toti dal Monte-énekverseny után elhalmozták felkérésekkel és különféle szerepekkel.
– Az első győzelmet 1989-ben Masetto hozta. A másodikat, 1991-ben, Don Alfonsóként sikerült ünnepelnem. Miért vettem egyáltalán részt a versenyen? Szükségem volt rá, hogy kipróbáljam magam, hogy megnyugtassam magam, tényleg jól választottam-e pályát? Vajon nem a véletlen műve volt-e az első győzelem? A zsűri azonban másodjára megkért, ne menjek újra, mert lehetetlen, hogy mindig ugyanaz győzzön.
Én a karriert az énekesi pálya hosszúságán mérem le. Ezért tanultam meg a hangomhoz korai szerepeket elutasítani, és szívből hálás vagyok Mozartnak, hogy szerepeivel segíti az elővigyázatosságom, a jövőt lépésről lépésre továbbépíteni.
Kik a példaképei?
– Mindig tiszteltem és szerettem a régi nagyokat hallgatni, de sokat tanulok mai példaképektől is: Ezio Pinza, Boris Christoff, Cesare Siepi, Samuel Ramey és még sokan mások. Élvezetes megfigyelni a sokféle interpretációt.
Önnél a színészi ábrázolás is fontos. Rendezői elképzelései is vannak egy-egy szerepről?
– Korunkban rendkívül fontos a média, a hírszolgáltatás. Nem mindegy, mit ír a kritika. Ugyanakkor a mai rendezők olykor hihetetlen mutatványokra kényszerítik az énekest, ami nemcsak nehéz, de a néző figyelmét is eltereli a zenéről. Számomra az ének és az alakítás összhangja, egyforma hangsúlya a lényeg. A színészi képesség kialakulásában talán az segített, amikor a „zongora-sáncmunka” szüneteiben, magányos bezártságomban televíziót néztem, és elkezdtem utánozni a filmek hőseit… Kétségtelen, hogy néha szívesen megpróbálnék a rendezővel „egyezkedni”, a szerepet megbeszélni, elemezni, vitatkozni, de aki igazán felkészült, semmibe sem hagy beleszólni.
Vannak szerepálmai?
– Például Papageno, de ahhoz előbb meg kellene tanulnom németül. Most még csak annyira futja, hogy „Guten Tag!” No és az Attila… Csak most azt ne mondja, hogy magyarul is illene megtanulnom…
Mivel tölti a szabadidejét – zenével?
– Áttételesen! Szeretem az állatokat, van néhány madaram, egy tolvaj szarka és egy fekete rigó, amelyik már nagyszerűen fújja az Éj királynője áriáját. Egyszer talán be is mutatom egy meghallgatáson. Persze nem én vagyok a tanára. Szegénnyel addig hallgattattam egy kolléganő felvételét, amíg elfelejtette, hogy madár. Csivitelni sem képes már, csak áriázni. Valahogy azt tettem vele „tudattalanul, bosszúból”, amit atyám tett velem a zongoránál. Vajon hálás lesz-e érte valaha?
