„Az új evangelizációról szóló szinóduson Rómában sok időt töltöttünk azzal, hogy az üdvösségről beszélgettünk. Egyrészt azt gondolom, ez nem túl meglepő, hiszen Jézus Megváltóként jött el, és az örök üdvösség jó hírét kínálta fel nekünk. Másrészt azonban meglepő, hiszen, miként azt a szinódus néhány résztvevője kissé kiábrándítóan megjegyezte, manapság az egyház igen ritkán beszél az üdvösségről, ha egyáltalán beszél róla, mivel az üdvösséget ma legtöbben természetesnek vesszük, vagy úgy gondoljuk, hogy nincs is szükségünk rá.
Gondolkozzunk csak el erről. (…) Miért szükséges egyáltalán az új evangelizáció? Azt hiszem, azért, mert hitünk elbágyadt, vagy teljesen el is veszítettük. Miért lazult meg a hitünk, vagy miért veszítettük el? Mert azt gondoljuk, nincs szükségünk rá! Nincs szükségünk Jézusra vagy az ő egyházára, mert nem kell nekünk az, amiért eljött: hogy örök életet, azaz üdvösséget adjon nekünk. »Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.
« Krisztus és az egyháza az üdvösségért van, a lelkek üdvösségéért. Mi a csudáért ne akarná valaki a Jézus és egyháza által felkínált örök életet? Vagy azért, mert azt gondoljuk, hogy a magunk erejéből is meg tudjuk szerezni – más szavakkal, hogy meg tudjuk menteni magunkat (ami Pelagius ősi eretneksége) –, vagy azért, mert úgy véljük, annyira olcsón adják, hogy biztosak lehetünk az elnyerésében, és nem szorulunk segítségre Jézustól vagy az egyházától. (…)
Isten olyan szenvedélyesen akarja mindnyájunk üdvözülését, hogy egyszülött Fiát küldte el, hogy megmentsen minket, megossza velünk az örök életet, és elnyerje nekünk az üdvösséget halálával és feltámadásával. Amikor azonban arról kérdezték Jézust, hogy kevesen vannak-e azok, akik üdvözülnek, nem nyugtatott meg minket, mondván, aggodalomra semmi ok, majdnem mindenkinek sikerülni fog, hanem ezt mondta: »Igyekezzetek a szűk kapun bejutni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni rajta, de nem fognak tudni« (Lk 13,23–24).
Egy másik alkalommal világossá tette: »A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják« (Mt 7,13–14).
Tudjuk, hogy Jézus nem örült ennek a helyzetnek. Tudjuk, hogy sírt, amikor azoknak a sorsára gondolt, akik kitartanak a széles úton (Lk 19,41). Vágyik arra, hogy megmutassa nekünk irgalmát, de először nekünk magunknak kell felismernünk, hogy irgalomra szorulunk, és meg kell aláznunk magunkat ahhoz, hogy elnyerjük az irgalmat: bocsánatot kell kérnünk, és el kell köteleződnünk arra, hogy Krisztust követjük az ő egyházában.
Újra el kell tehát fogadnunk ezt a száraz tényt, mert manapság úgy élünk, mintha mindenki automatikusan egyenesen a mennyországba kerülne. Ám ez nem így van. Isten, a mi Atyánk senkire sem erőlteti rá az üdvösséget. Elutasíthatjuk őt. Attól tartok, sokan így is tesznek közülünk. És miben áll az, hogy elfogadjuk az üdvösségre való meghívást? Abban, hogy elfogadjuk Jézust az egyházban és az egyház által.
Igen, igaz, hogy a második vatikáni zsinat azt tanítja, hogy bizonyos feltételek mellett az evangélium ismerete nélkül is lehetséges üdvözülni, de azt is világosan kifejti (Lumen gentium, 16), hogy ezek a feltételek ritkán állnak fent, és hogy az emberek »igen gyakran« bezárják a szívüket Isten kegyelme előtt, mert ilyen irányban befolyásolja őket a kultúra, annak hazugságai és a saját bűneink.
Pár hónapja, amikor konzultációkat folytattam az új evangelizáció mibenlétéről, egy elmés és sikeres marketingszakember megjegyezte: »Meg kell határozniuk, mi a termékük! Önöket, akik ott az egyházban vannak, eladóknak tekintik. Mi is az, amit árulnak? Ha az embereknek szükségük lesz a »termékükre«, akkor majd jönni fognak!” Az egyház »ajánlata« – elnézést a marketinges kifejezésért – egy személy, Jézus, aki a Megmentőnk, aki az örök életet ajánlja fel nekünk. Egyes protestáns egyházak szemmel láthatóan tisztában vannak ezzel. A katolikus egyház növekvő, életteli részei Afrikában és Ázsiában szintén felismerik ezt. Ezért vannak tele a templomaik.
De mi, akik itt vagyunk, nem ismerjük fel. Megvonjuk a vállunkat, kösz, nem! Kinek kell egy megváltó? Nekem nem. Köszönöm, meg tudom menteni magam! Nincs szükségem sem az egyházra, sem a szentségekre vagy Jézus irgalmára, mert számomra automatikusan biztosítva van a menny. Úgyhogy hagyjanak békén…
Figyelmen kívül hagyjuk Jézusnak és egyházának világos és erőteljes tanítását: halálunk pillanatában az örök Bíró elé fogunk állni, és a menny nem lesz bebiztosítva számunkra. Ez a félelmetes tapasztalat megismétlődik majd, amikor a Bíró az idők végezetével újra eljön az utolsó ítéletkor. Ez az evangélium üzenete, akár tetszik, akár nem. Ahogy Szent Ferenc mondta: »Néha mosolyra indít az evangélium, de máskor megremegek tőle.« (…)
Csak ennyit tudok: Örökké akarok élni! Akarom az örök életet! Akarom a megváltást! A mennyországba akarok kerülni! Egyedül nem megy! Szükségem van egy megváltóra! Az Atyaisten küldött nekem Megváltót: Jézus a neve! Hogyan találkozom Jézussal? Hogyan kapok részt az örök élet ajándékából, melyet ő hozott? Az egyházban és az egyház által. Ez az evangélium üzenete; ez az új evangelizáció.”
(A Renewal Ministries Newsletter engedélyével és Tobisch Márta SSS fordításának felhasználásával közreadja Kunszabó Zoltán.)
