Huszonhárom évnek kellett eltelnie az úgynevezett rendszerváltozás után ehhez. Csonka Ferenc plébánosnak – vagy mint egykori ifjúsági csoportjának másik tagja, Vadász István mondja: cserkészpapnak – nem voltak közvetlen családtagjai, akik a semmisségi eljárást kezdeményezhették volna. Ezért fordultak az egykori gimnazisták – mára elismert életpályát befutott hetvenévesek – a bírósághoz. De ki is volt Csonka Ferenc?
Kétkezi munkáscsaládban született 1924-ben Pécsett, nyolcéves korában veszítette el édesapját. 1944-ben érettségizett a ciszterciek Nagy Lajos Gimnáziumában, majd kérte fölvételét a Pécsi Hittudományi Főiskolára. 1949-ben szentelték pappá. S itt álljunk meg az élettörténet ismertetésében. 1944 és 1949 – Csonka Ferenc élettörténetének ezek a dátumai, az érettségi ideje és a főiskolai tanulmányok befejezése, majd pappá szentelése egybeesik a huszadik századi magyar történelem határkőidőpontjaival. 1944: a szocializmus – annak nemzeti, de a szocializmus másik változatához, a nemzetközi szocializmushoz, a bolsevizmushoz hasonlóan ugyancsak balról indult diktatúra – emberellenes ideológiájának eluralkodása Magyarországon. S a fiatalember akkor dönt – akkor fogadja el küldetését, hivatását a papságra. Majd 1949: a korábbi barna vagy fekete szocializmus után a vörös szocializmus emberellenes ideológiájának eluralkodása Magyarországon. S a teológiai tanulmányokat befejező fiatalember akkor fogadja el az egyházi rend szentségét. Valószínűleg nem tudatosodott benne döntéseinek történelmi szimbólumértéke. Természetes módon választotta az emberhez méltó, embernek kijelölt utat.
A fiatal pap több helyütt szolgált káplánként, majd 1954-től a pécsi püspökségen lett adminisztrátor 1958-ig. Ezzel egyidejűleg 1954 októberétől káplánként ellátta a pécsi belvárosi plébánia lelkészi teendőit is.
Vadász István így emlékezik: „Cserkésztevékenységét Pécs egyik nagy létszámú csapatában, a 217. számú Keresztény Munkás Ifjúsági Cserkészcsapatban kezdte meg. 1948 után már végképp megszűnt minden legális lehetőség a nyílt cserkészmunka folytatására, ezért a szinte egy időben országossá vált, egymástól független, az állami hatalom előtt rejtett mozgalomnak, a katakombacserkészetnek lett egyik legeredményesebb, fáradhatatlan apostola, egészen 1961. február 6-i letartóztatásáig.”
Ivasivka Mátyás és Arató László ugyancsak a pécsi katolikus ifjúsági mozgalomhoz tartozott. Sokat tettek ennek történeti kutatásáért. Érdemes a cserkészek – katakombacserkészek – tíz törvényét az ő munkájuk nyomán (Sziklatábor) itt is felidézni. A szerzők személyisége – ugyanúgy, mint Horváth J. Attiláé és Vadász Istváné – mindmáig ezt az eszményt közvetíti, életpályájuk a bizonyítéka annak, hogy a törvények nem maradtak írott malaszt az életükben. S ha talán idejétmúltnak, netán nevetségesnek – korszerűtlennek – találja valaki manapság ezt a lélek-következetességet, azzal önmaga elveszettségéről beszél.
1. A krisztusi magyar ifjú első kötelessége az engedelmesség. 2. A krisztusi magyar ifjú teljesíti kötelességeit, amelyekkel Istennek, egyházának, hazájának és embertársainak tartozik. 3. A krisztusi magyar ifjú nem dicsekszik, és tud hallgatni. 4. A krisztusi magyar ifjú – ahol tud – segít. 5. A krisztusi magyar ifjú másokkal szemben gyengéd, magával szemben szigorú. 6. A krisztusi magyar ifjú a természetben isten alkotását látja, ezért jó az állatokhoz, és kíméli a növényeket. 7. A krisztusi magyar ifjú szereti a csendet, az elmélyedést és az imát. 8. A krisztusi magyar ifjú vidám, de meggondolt. 9. A krisztusi magyar ifjú becsületes. 10. A krisztusi magyar ifjú testében és lelkében tiszta.
Az ötvenes-hatvanas évek eleji pécsi katolikus ifjúsági életről Wirthné Diera Bernadett írt nemrégiben tanulmányt. Az üldöztetés szempontjából három csoportot különböztet meg a szerző: „Első a plébániához köthető hitoktatás – ezzel Csonka Ferenc és Bolváry Pál foglalkozott, »hivatalból« is; második a cserkészet hagyományait folytató, indián romantikával működő őrsök, ebben mind az öt vádlott érintett volt, sőt, Arató László is, akinek ügyét elkülönítették a pécsiekétől; harmadik pedig az »illegális« pálos rend újoncfelvételét végzők (Bolváry Pál és Arató László).”
Horváth J. Ferenc a sebészorvos higgadtságával és pontosságával fogalmaz: „A táborozások során az erdő nyugalmában mindig meg lehetett találni Csonka atya kimagasló termetét, bármikor kész volt két fa között üldögélve egy-egy filozofálgatásra, egyéni gondok megvitatására, akár gyóntatásra is. A kirándulások során gyakran tartott hitéleti megbeszélést. Megtanított minket a tábortüzek hangulatára, amikor a gondolatok messze szárnyaltak, s a lobogó tűz, majd az izzó parázs melegénél otthon érezhettük magunkat. A Keleti-Mecsekben, a tölgyfák oltalma alatt, madarak csivitelése mellett sokszor misézett nekünk, minden pompa és csillogás nélkül. Ilyenkor áthatott minket Isten jelenléte, s boldogan vettük magunkhoz az Oltáriszentséget.”
1961 februárjában az ország sok pontján házkutatást tartott az államvédelem, és számos személyt, elsősorban papot és szerzetest tartóztattak le. Csonka Ferenc atyát a július 24–27. között tartott tárgyaláson – az említett Bolváry László Pál pálos szerzetessel, Károly Róbert, Bárdfalvi Ferenc és Várhidy György világi fiatalokkal együtt – börtönbüntetésre ítélték. Ferenc atya 1963. március végén amnesztiával szabadult a márianosztrai börtönből. Az amnesztia nem személyének szólt, hanem az államhatalom – miután úgy gondolta, leszámolt az úgynevezett „földalatti egyházzal”, a szovjet megszállás 28. évfordulóján gesztust gyakorolt a Nyugat és a Vatikán felé, azzal a nem titkolt szándékkal – erről meg nem semmisített pártdokumentumok tanúskodnak –, hogy a „kordában tartott” egyházat saját bel- és külpolitikai céljaira használja fel.
„Amikor 1961-ben letartóztatták Csonka Ferenc atyát és még másokat, majd államellenes szervezkedés miatt, koholt vádak alapján elítélték, megijedtem, s félelem szállt meg sokunkat – mondja ma Horváth J. Attila. – Többen látták, mert ott voltak, amikor a pufajkások davaj gitárral (a mai nemzedékeknek magyarázatul: orosz, dobtáras géppisztollyal) a börtönből a bíróságra kísérték, hogy az akkori világ pufajkás gladiátorai a vörös hajú, oroszlánüvöltésű ügyész elé vigyék. Némán, megbilincselve lépett földi bírái elé. Tekintetében nem volt félelem, csak aggódás, amikor szemével búcsút intett az ott lévő tanítványoknak.”
Horváth J. Attila neve is előkerült a bírósági tárgyaláson. „Bizonyos vagyok abban, ő magyarázta ki részvételemet úgy, hogy magam és sokan mások sem kerültünk bíróság elé. Ezzel védte meg sokunkat a meghurcolástól, és őrizte meg sarjadó fiatalságunk reményeit az életben, betöltendő hivatásunkban.”
Csonka Ferenc szorongattatása börtönévei után is folytatódott. Ugyancsak Horváth J. Attila mondja: amikor szabadulása után véletlenül összefutott Csonka atyával az utcán, s néhány szót váltottak, Feri bácsi figyelmeztette az orvostanhallgatót, s rajta keresztül a többieket: „Vigyázzatok, figyelnek! Ha megkérdeznek, mindent kenjetek rám!”
A kor „divatja” szerint az egyházi – papi – személyeket előszeretettel vádolták meg – az államellenes összeesküvés mellett – erkölcsi természetű cselekményekkel, mint a semmisítő bírósági irat is utal erre. Ezzel nemcsak az adott személyt „kapcsolták ki”, hanem az egyház tekintélyét igyekeztek lejáratni. Csakhogy egyről elfeledkeztek: emberi szándék, bármennyire hatalmasnak és erősnek érezték is magukat a kommunisták, a krisztusi igazságot nem kezdheti ki. Az embert meg lehet ölni, de a krisztusi embert nem lehet elpusztítani.
Csonka atya 1964-ben Lengyelországon keresztül Nyugatra akart szökni az állandó zaklatás elől. A balti-tengeri kikötőben följutott ugyan egy hajóra, de útlevele nem lévén, elfogták, és másfél évet töltött egy lengyelországi börtönben. Miután hazakerült, négy kis mecseki falu plébánosaként gondoskodott az ott található Árpád-kori templomok fölújításáról. Halálának körülményei máig tisztázatlanok: 1986. szeptember 22-én Budapesten az Országos Egyházművészeti Tanács ülésére igyekezett, amikor a Rákóczi úton egy teherautó halálra gázolta.
Vadász István fotográfus 1951-ben kisgyerekként került ministránsnak a belvárosi templomba. „Akkoriban Pohly János bácsi volt a káplán. Annyian voltunk ministránsok, hogy az eleje már a szentélyben állt, de János bácsi még nem indulhatott el. Több mint harmincan, rendszeresen!”
Amikor az állami hatóságok megelégelték az ifjú pap ténykedését, vidékre helyezték, utána érkezett Csonka atya. „Én is az ő katakombacserkész- csapatához tartoztam. Rengeteget kirándultunk, szerette a Keleti-Mecsek hegyeit. Egy alkalommal Somoskútnál, Márévárral szemben táboroztunk. S kezdődött a lelkigyakorlat: bibliamagyarázat, hogyan kell élni az ifjúságnak abban a világban, közben ropogott a tábortűz. Éjszaka mindig kint ült a sátrak előtt egy őr. Feri bácsi nem tudom, mikor aludt: nem hagyta magára a felvigyázót.”
Spicli a táborban nem fordult elő. Hittanórán ellenben igen. Vadász István közvetlen élményként meséli: „Már akkoriban a spiclik kis magnetofont kaptak, a karórába volt szerelve a mikrofon, összekötve a belső zsebben lévő készülékkel. Júdás társunk benyúlt, mintha kivenne valamit, akkor kapcsolta be…”
Szomorúan gondolok rá és a hozzá hasonló fiúkra. Ma már nagyapák; talán később tartották magukat, talán további megalkuvásokra gyöngültek… beszélnek-e vajon erről fiaiknak, unokáiknak? Vagy legalább úgy nevelik őket, hogy a gyöngeség adott esetben ne rántsa le őket? Remélem, szeretném – szörnyű lehet az ő nyomorúságuk.
Az egykori fiatalok ma is csillogó tekintetét nézem inkább: „Feri bácsi mindig mindenért boldog volt. Sugárzott az arca. Közel kerültünk egymáshoz, de éreztem, nem lehet őt félrevezetni. Belelátott a lelkünkbe.”
Voltak, akiket kitiltottak az egyetemről, mert Csonka Ferenc csoportjához tartoztak. Az emlékezők Beck Iván, Farkas Szilárd, Temesi Tibor nevét említik.
Horváth J. Attila igaz szavait hallgatom, Vadász István egyetértő bólintással járul hozzá: „Egy karizmatikus vezető igazi értékét a tanítványok sikerein mérhetjük le. Ez elmondható Feri bácsiról is, mert tanítványai közül számos ügyvéd, orvos, egyetemi tanár, professzor, művész, pedagógus, tanár, zenész nőtte ki magát. Többen követték őt a papi pályán. Ez Feri bácsi igazi elismerése, kitüntetése, személyes kincse, amelyet magával vitt oda, ahol szótlanul szemébe nézve megkérdezték tőle: »hogyan éltél?«”
Arra gondolok: életünk mai viszonyai között vannak-e Csonka Feri bácsik? Más a világ, de olyan lelkipásztorokra, karizmatikus egyéniségekre, mint ő, a mai fiatalságnak is szüksége van: ma másként, de kellenek!
Fotó: Vadász István és Cser István
