Ő is szeretett, és – bár távol élünk egymástól, s alig találkozunk – szeret most is. Érdekesen kezdődött a kapcsolatunk. Ágnes fegyelmezett volt és komoly (ami nem azt jelenti, hogy örömtelen és besavanyodott lett volna), magam pedig bohém és szertelen, olykor a végletekig. Az ő szülei mozgalmi állásokban tevékenykedtek, az ennek megfelelő nézetekkel körülbástyázva, én pedig deklasszált elemként ott szerepeltem a nyilvántartásokban, klerikális, reakciós felmenőimmel.
Vonzódtunk egymáshoz, mint két eltérő pólusú mágnes. Leírhatatlanul sok boldog órát, napot töltöttünk el együtt. Különös, hogy amikor kamaszidőnkhöz érkeztünk, nem lettem szerelmes belé, holott minden okom meglett volna rá, hiszen nagyon szép lány volt, miképpen szép asszony ma is. (Pedig amúgy lángra lobbanós fajta voltam, s az első, akibe igazán belehabarodtam, valami érthetetlen okból már harminchét éve a lakásomban él, és parancsokat osztogat. De az egy másik történet…)
Ennyit az előzményekről.
Az érettségi találkozón, amikor Ágnesre került a sor, többek között elmondta azt is: egyik lánya gyógyíthatatlannak mondott betegségben szenvedett, s hosszú-hosszú évekig együtt küzdöttek a kór ellen. Az orvostudomány minden eszközét igénybe vették, és fohászkodtak a Mindenhatóhoz, hogy segítsen rajtuk. A támogatás megérkezett. A leány – mondhatni csodás módon – meggyógyult, olyannyira, hogy már unokával is megajándékozta őt.
– Isten segített bennünket – mondta elbeszélése végén, s átadta helyét az utána következőnek.
Akkor, abban a pillanatban nem is sejtettem, milyen fölismerések következnek még ezen a találkozón, hiszen számomra (számunkra, mert érdekes egy osztály voltunk) egészen természetes volt az „égi” segítségről szóló beszámoló.
A vacsoránál épp egymással szemben ültünk le. És Ágnes kérdezgetni kezdett:
– Bömbi – így hívtak akkoriban –, emlékszel arra, amikor a világnézetünk alapjai órán (ez volt a kommunista hitetlenségtan) arról kellett vitáznunk, hogy van-e Isten, vagy nincsen?
Földerengett valami a régi időkből. Igen, mintha lett volna ilyen, és mintha én is állást foglaltam volna ebben a kérdésben, hiszen sohasem rejtettem véka alá hívő mivoltomat. Ám nem válaszoltam mindjárt, hanem méláztam kissé.
– Tehát emlékszel? – ismételte meg a kérdést.
– Halványan – feleltem a régmúltban kutakodva. Majd néhány régi „filmkocka” fölidézését követően hozzátettem:
– Igen, nekem kellett bizonygatnom, hogy van Isten.
– És ki volt az ellenfeled, aki keményen állította, hogy Isten márpedig nincsen? – faggatott tovább.
Persze akkor már tudtam a választ, bár valójában nem emlékeztem erre az epizódra.
Ágnes volt az. Mozgalmár világnézeti alapjaival, biztonsága teljes tudatában védte az álláspontját.
S most, évtizedekkel később itt ült velem szemben, és fölidézte azt a pillanatot, amikor lányával együtt rádöbbentek: nem elegendő a földi segítség, máshonnan is érdemes remélni a gyógyulást. Majd kibökte:
– Bömbi, azon a világnézetórán neked volt igazad.
Nem éreztem dicsőséget, ahogyan ő sem vereséget. Nem efféle újkori szellem uralkodik rajtunk.
Csak ismét egymásra találtunk, Isten szeretetében.
L. P.
