Déry Tiborról ma ritkábban esik szó a kultúra fórumain, mint ahogy megérdemelné…
— Ennek az lehet az oka, hogy neve azokban az években vált széles körben ismertté, amelyekre nem szívesen emlékezünk: ez a sematikus irodalom korszaka volt 1948 és 1953 között. Ő azonban nem sorolható ebbe a vonulatba. Egyrészt azért, mert a húszas években a magyar avantgárd költészet egyik legjelentősebb képviselője volt Kassák Lajos és a fiatal Illyés Gyula mellett — ők hárman szerkesztették a Dokumentum című modern folyóiratot, és a Nyugatnál is megbecsült íróként közölték őket. Másrészt erősen vitatható, hogy az 1948-ban Kossuth-díjjal kitüntetett író valaha is írt-e sematikus műveket. Ettől két körülmény is megóvta. Az egyik az, hogy a baloldali nézeteket valló Déry főként a nyugati országokban szerezte társadalmi tapasztalatait, s nem volt köze a moszkovitákhoz. Másrészt tehetsége nem engedte, hogy áruba bocsássa nézeteit. Ha voltak is botlásai, azokat újságcikkekben követte el 1950-ben, a Rajk-per idején. A szépirodalomban megőrizte tisztaságát: ennek fényes bizonysága az a támadás, amelyet Révai József miniszter indított ellene az ötvenes évek elején. Az úgynevezett Felelet-vita az írói szabadságért folytatott harc első alkalma volt. A rettegett irodalmi diktátor az egész írótársadalmat megfélemlítette.
A sematizmus korszaka után, 1953-tól miként állt helyt?
— Nagy Imre kormányra kerülésekor Déry az elsők között tört lándzsát az írói szabadság mellett. Tekintélyét arra használta, hogy az írók bátrabban szálljanak síkra elveikért, és amikor egy évvel később Rákosi Mátyásék ismét magukhoz ragadták a hatalmat, az írókat, költőket már nem lehetett visszaterelni a karámba. 1953 és 1956 között Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán és számos fiatal költő — Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor — egymás után tárták föl a parasztság, a munkásság és az értelmiség helyzetének ellehetetlenülését, s a „polgári” írók is hallatták hangjukat, Örkény István, Vas István éppúgy, mint a falu helyzetét közelről ismerők jobbjai, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet és mások.
Déry Tibor egy időben a Magyar Írószövetség elnöke is volt…
— Elnökként sokat tett azért, hogy az 1956-ban megalakult Petőfi Kör valóságos szellemi előkészítője legyen az 1956-os forradalomnak és az azt megelőző szellemi erjedésnek, például a hónap elején lezajlott Rajk-temetésnek. Megszólalt az Irodalmi Újság történelmi jelentőségű, november eleji számában, ahol Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verse is megjelent. Szereplése nem szűnt meg a forradalom leverésével — továbbra is képviselte az október 23-i, tizenkét pontban megfogalmazott demokratikus és hazafias követeléseket. 1957 elején fogták le, és kilenc évre ítélték. A nyugati értelmiség követelésére bocsátották szabadon 1960-ban. Szilenciumának feloldása után is alkotott remekműveket; életműve a legjobbak közé tartozik.
Milyen személyes emlékek fűzik Déry Tiborhoz?
— Csak egyszer találkoztam vele, de az felejthetetlen számomra. A hatvanas évek elején jelent meg az a könyv, amelybe Illyés Gyula is, ő is oratóriumot írt az atomháború veszélye ellen. 1970 körül az Élet és Irodalom pályakezdő újságírójaként én utaztam Somogyjád településre, tudósítani a Déry-oratórium bemutatójáról. Ott és akkor találkoztam az íróval. Könnyekig meghatódott művének dunántúlias szóejtésű előadásán, úgy, ahogy csak egy nagy látókörű „urbánus” író érzékenyülhet el a falusiak emberségén. Ám nemcsak az ő személyes kedvességéről szeretnék beszélni, hanem arról is, hogy a politikai divatok ma is károsan hatnak irodalmi értékeink megbecsülésére. Már úgy-ahogy visszanyerték rangjukat azok, akiket hosszú időre elhallgattattak a diktatúrában — Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Márai Sándor és más nagyjaink szerepelnek a tanítási programban. De feledésbe merültek azok az íróink, akik baloldaliként vívtak közelharcot Révaiékkal és a többiekkel. Én nem tudom elképzelni a magyar irodalmat Déry, Zelk, Lengyel József vagy akár a Piros a vér a pesti utcán című verset író Tamási Lajos nélkül. Értük is szóljon a harang, amikor a legjobbakra emlékezünk!