Így kezdte: „Nincsen otthonom, meg munkám sem…” Itt abbahagyta. Zavarba jött, láttam rajta. Figyeltem rá, érdeklődve, s bizonyára nem ehhez volt hozzászokva. „Adok!” – mondtam neki, mielőtt még kérhetett volna. Odanyomtam a kezébe egy százast, ő pedig annyira, de annyira örült, és fogadkozott: „Nem lesz könnyű, de keresek munkát, megígérem!” Aztán sarkon fordult. Nem köszönte meg a pénzt, de néhány lépés után visszanézett, s így szólt: „Köszönöm a mosolyodat!”
Ott maradtam a galambjaimmal, s elgondolkodtam. Vajon hányan köszönték már meg a mosolyomat? Nem, hiába kutatok a gondolataimban, soha senki sem. Persze, mondták már, hogy szép a mosolyom, vissza is mosolyogtak rám, ám senki nem köszönte meg, ha akármiért is, de rámosolyogtam. És én? Én vajon mondtam már köszönetet valaha is egy másik ember mosolyáért? Na, hát ez az! Jó néhány, ehhez képest haszontalan köszönömöt szórunk szét, csak úgy, udvariasságból. Például megköszönjük a pénztárosnőnek, hogy visszaad a pénzünkből, vagy épp a kalauznak, hogy ellenőrzi a jegyünket… Kellenek ezek, nem mondom én, hogy nem… Csak hát mennyi minden van a világon, akár olyan „apróságok” is, mint a mosoly, amit még megköszönhetnénk!
De más is eszembe jutott ott a pályaudvaron, a galambjaim között: az, hogy ez a hajléktalan férfi mennyire vágyhat a szeretetre és a megbecsülésre, arra, hogy csak egy kicsit is embernek nézzék. S mennyire vágyhatnak erre mások is, a körülöttünk élők! Vannak, akiknek már fel sem tűnik a mosoly, természetesnek veszik, immunissá váltak vele szemben, nem látják, nem érzik az értékét, pedig olyan sokat jelenthet, annyi mindent adhat. Azt üzenheti: érsz nekem annyit, hogy kitüntetlek vele, neked szánom, a tiéd!
(Most mosolygok.)
