Tikovits Ernő újságíró gyűjtötte össze a meghurcolt, vértanúhalált szenvedett papok rabságukhoz kötődő személyes tárgyait. A most Veszprémbe érkezett kiállítást – sajnos, nagyrészt visszhangtalanul – már több helyütt bemutatták az országban.
Mécs László, a premontrei költő misefelszerelése. Kehelyként egy nyeletlen kanál szolgált. Fegyelmezett, szép sorokkal Pálos Antal emlékezetből leírt misekönyve, a börtönbeli misézések egyik kelléke. Zadravecz István tábori püspök szentelte pappá – az állam nézőpontjából titokban – a kommunista nyomásra a szemináriumokból kizárt kispapokat. Közülük sokat kedves baráti házaspárunk mátyásföldi házában. Valahányszor belépek hozzájuk, úgy érzem, mintha én is ott lennék – az el nem múló múltban – ezeken a papszenteléseken. S most magam előtt látom Zadravecz püspök papszenteléskor használatos tárgyait. És persze Lénárd Ödön piarista. A keresztje, amelyet fogkeféből készített. Ott ültem a kilencvenes évek elején rehabilitációs tárgyalásán. Előtte még kint a folyosón mondta Ödön atya: „Nem engem kellene rehabilitálni, hanem a gonoszoknak-szerencsétleneknek saját lelküket lesikálni.”
Aztán megállok Balogh István tábori lelkész előtt. Szinte kényszert érzek, hogy katonásan mondjam markáns, férfias arcára nézve: – Pista bácsi, jelentkezem! S forgatom unokahúga, Balogh Irén könyvét – Számontartva –, amelyet Rostás Gábor történésszel állított össze. „Balogh István megtanulta, hogy szeretni kell az embereket, mert a pap emberszeretet nélkül kész botrány.”
A „forgatókönyv” az ő esetében is szinte már unalomig közismert, csakhogy a valóság soha nem lehet unalmas. Tábori lelkészként orosz fogságba esett a háború végénután, majd elindult a hosszú menet keletre, egyre csak keletre. Évekre elnyelte őt is Oroszország, a vörös birodalom. S amikor hazatért, mert számos társával ellentétben ő életben maradt, mi várt rá itthon? Születésem időpontja kerül elém az egyik oldalon, s hozzákötve a következő szöveg: „Nevezett 1952. március 10. óta a Mosonyi utcai intézetben van elkülönítés alatt, mivel a kazincbarcikai táborból azért hoztuk el, mert szervezkedésre irányuló csoportosulást vezetett, és hangadója volt a táborban előforduló ellenséges megnyilvánulásoknak. Felhozatala óta külön cellában van, ami erősen megviselte az idegállapotát…”
A fogságban összegyűjtötte az elhunyt társait azonosító fémtáblácskákat, a magyar nyelv szomorúan dögcédulaként emlegeti őket. S egyszer elérkezett a szabadulás napja. Később ezt jegyezte föl róla: „(…) a börtönből kitették mellém a járdára a koffert (…) 1953. október 22-én (…) Kiszabadultam Budapest kellős közepén, és egy igazolópapírom sem volt. Nyolc évvel a háború befejezése után régi típusú katonai egyenruhában voltam. A föld alól jöttem, csak három hete láttam világosságot pár perces sétám során, s ott álltam, mint szamár a hegyen a Mosonyi utcai fogház kapujában, mellettem letéve a lelkészi koffer, benne a sok dögcédulával.”
A megnyitó méltó és odaillő. Jelen van Márfi Gyula érsek, beszédet mond Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes. Többször elhangzik, hogy soha többé…
Kissé rezignált hangulatban húzódom meg valahol hátul. Soha többé… Soha többé? A lélek reménykedik.
