A legendás csapatból ketten, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő ma is itt élnek közöttünk, sokszor láthatjuk, hallhatjuk őket emlékezni. Sikereik okát azóta is keressük, utódaikat hibásan évtizedekig hozzájuk mértük. Manapság a korábban eltávozott csapattagokat gyakran nem is elsősorban a futballtudásuk és a játékintelligenciájuk alapján szokták jellemezni, hanem egyre többször emelik ki emberségüket, tartásukat. Mert Czibor kiismerhetetlen cselei, Lóránt és Hidegkuti megbízhatósága, Kocsis fejjátéka Bozsik és Puskás futballtudása valóban kellett a sikerhez Londonban. De felmerül a kérdés: vajon milyenek voltak ők a pályán kívül?
Puskás nagylelkűsége legendás volt, sokakon segített, Kocsis Sándorról éppen Grosics Gyula mondta, hogy emberi tulajdonságai miatt szerette, de a többiekre is mint megbízható, jó emberekre tekinthetünk vissza. Kevesebbet tudunk a csapat szürke eminenciásairól, de talán érdemes őket is szemügyre venni. A budafoki születésű Zakariás József hét éven keresztül szolgálta a nemzeti válogatottat. Róla azt mondják, hogy fegyelmezettebb, profibb gondolkodású embert nem nagyon lehetett látni a magyar labdarúgók között. Kőszegről származott Lóránt Gyula hátvédként és később edzőként is kemény, lelkiismeretes és következetes volt, a rákospalotai Budai II László pedig olyan alázatos „kiszolgáló” volt, aki a nagyok keze, illetve lába alá dolgozott, és szerényen, türelmesen elfogadta azt, amit az élet kínált neki.
Talán itt van a siker titka, az emberség, az alázat és a lelkiismeretesség. Ha így nézzük az Aranycsapat teljesítményét, akkor még azok számára is példaképek lehetnek, akik nem tartoznak e játék szerelmesei közé. Igaz, azért el tudom képzelni, hogy a magyar családok polcán a filmek mellett a 6:3 felvétele is helyet kapjon, ahogyan azt is, hogy november 25-én, délután 15 óra 17 perckor megmutatják a büszke apák a fiaiknak, milyen volt is az Aranycsapat.