Milyen természetes a mai gyerekeknek, hogy iskolába járhatnak, szabadidejükben játszhatnak, sportolhatnak. Arról, hogy ez nem mindig volt így, a ma fiatalsága csak a szülők és a nevelők elbeszéléséből tudhat. Pedig tényleg nem mindig volt így. Például a XIX. századi Itáliában sem. Látva a gyermekmunkát, a szegénységet és annak következményeit, egy katolikus pap — Giovanni Melchiorre Bosco Ochienna — elkezdi a gyerekeket maga köré gyűjteni. Egy Torino melletti tanyán kétszáznál is több fiatalnak igyekszik reményt, menedéket és nem utolsósorban szakmát adni, mindezt imádkozva és nevetve. Jelmondata, hogy nemcsak szeretni kell őket, hanem érezniük is kell, hogy szeretik őket.
Tanúi lehetünk annak is, amikor Don Bosco létrehozza a Szalézi Szent Ferencről elnevezett társaságot, mely a világ elhagyott gyermekei felé szeretne fordulni. Azok felé, „akikről mindenki megfeledkezett, csak Isten nem”.
A címszerepet játszó, idén februárban elhunyt olasz színész, Ben Gazzara mély átéléssel igyekszik megformálni Don Bosco alakját. A film kivitelezése azonban nem lépi túl egy szokványos tévéfilm kereteit. Szinte minden jelenetnél úgy érzi a néző, hogy csupán szemléltető szerepük van. A szerelmi szál pedig, mely az egyik nevelt és egy szegény sorsú lány között szövődik, láthatóan csak arra szolgál, hogy változatosabbá tegye a történetet.
Arra azonban mindenképpen alkalmas ez a film, hogy — mondjuk egy hittanóra keretében, pontosítva és kiegészítve — megismertessük a fiatalokkal a szaléziak alapítójának életét. Erre pedig azért is jó okunk lehet, mert a rend magyar tartománya jövőre ünnepli fennállásának centenáriumát.
