Valójában anélkül, hogy előre látnánk a megvalósult célt, a legegyszerűbb feladatot sem tudjuk elvégezni. Vajon nincs szükségük erre a látásra azoknak is, akik hivatásuk szerint lélekmentéssel, léleképítéssel foglalkoznak?
Az egyház tanítása szerint kivétel nélkül minden keresztény részesül Jézus Krisztus papi, prófétai és királyi küldetésében. A prófétai szerep azt jelenti, hogy a Szentlélek által a hívő ember képes önmagában szemlélni Istent és az ő dolgait, s ez alapján tanúságot tenni. A II. vatikáni zsinat szerint így lesznek a világi hívők „a remélendő dolgok hatásos hírnökei” (LG 35). „Így érvényes az Írás szava: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által” (1Kor 2,9). Ez persze nem azt jelenti, hogy minden titkok tudói vagyunk e világon és az eljövendőben. Az viszont biztos, hogy már nem vagyunk vakok, elkezdtünk látni: Isten szemével látni a világot, és belelátni az ő tevékenységébe.
A hívő ember egyik legmélységesebb belátása, hogy Isten jó. Isten a szeretet. Lehet, hogy nem értem, lehet, hogy óriási nehézségekkel kell szembenéznem, ebben mégis biztos vagyok. Ezt a szeretetet szemlélem a kereszten. „A szeretetet arról ismerjük fel, hogy életét adta értünk. (…) Megismertük a szeretetet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne” (1Jn 3,16; 4,16). Azt is tudjuk, hogy Isten minden embert egyformán és isteni mértékkel, vagyis végtelenül szeret. Ami végső soron azt jelenti, hogy a legjobbat akarja nekünk. „Üdvözítő Istenünk (…) azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért és tanúságtételül a meghatározott időben” (1Tim 4,2–6).
Az, hogy Isten akarja minden ember üdvösségét – vagyis hogy eljusson az örök életre –, egyet jelent azzal is, hogy akarja minden ember átalakulását, újjászületését. Ezért a megtérő bűnbánatot tart, és a Szentlélek kiáradásának erejében új életre támad a hit és a keresztség által. A régi ember meghal bűneivel együtt, eggyé válva Jézus Krisztus megváltó halálával, és megjelenik az új ember, aki Jézus Krisztus feltámadásában részesült, s a Fiú életét hordozza önmagában, mint „Istenhez hasonlóvá alkotott, megigazult és valóban szent teremtmény” (Ef 4,24). Evangelizációnk célja nem pusztán az, hogy az emberek megvallják a hitet, hanem az, hogy ezáltal életük minden területe megváltozzon Isten akarata szerint. Ó, ha valóban próféták lennénk, milyen szenvedélyesen hinnénk ebben! Ahelyett, hogy úgy általában meglenne a véleményünk erről a világról és az emberekről, milyen nagy lelkesedéssel hirdetnénk az evangéliumot valóban minden teremtménynek! Tudva, hogy mérhetetlen kegyelmi erők mozdulnak meg minden ember érdekében. Tudva, hogy Isten valóban hatékony kegyelemmel akarja mindenki megtérését, s a Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló evangéliumnak megvan az ereje ahhoz – sőt, egyenesen arra szolgál –, hogy elvégezze hallgatónkban a régi ember halálát, s az ő személyes feltámadását!
Amikor a próféták prófétája, a köztünk járó Isten, Jézus Krisztus ránézett egy emberre: a vámnál ülő pénzéhes Mátéra, Mária Magdolnára, a prostituáltra vagy Zakeusra, a kegyetlen uzsorásra, nem csupán az előtte álló bűnös embert látta, hanem már azt a csodálatosan újjáteremtett, megszentelt és igazzá lett új teremtményt, akivé Isten tenni akarja. S erre a látásra van szükségünk nekünk is, ha keresztény hivatásunkat betöltve valóban az új evangelizáció munkásaiként akarunk élni.
Talán kevesen lesznek közöttünk olyan próféták, akiknek megadatik az egész társadalom keresztény újjászületésének víziója, akik mintegy a jövőbe látva hirdetik meg közöttünk Isten szándékait. (Pedig, haj, de nagy szükség lenne rájuk is!) Az viszont valamennyiünktől elvárható – mert keresztény mivoltunkból fakad –, hogy legyen látásunk Istenről és az emberről. Hogy lássuk Istennek vérből és tűzből fakadó mérhetetlen üdvözítő tetteit, s hogy az emberben mindenekelőtt lehetőséget lássunk. A legösszetörtebb, legszennyesebb, leggonoszabb emberben is – a jövőt.
