Miért van szükség a Bangha- kép árnyalására? Mert korának megítélése a II. világháború után ellentmondásos, sőt sokszor ellenséges volt, főleg a katolikus egyház szerepének értékelésekor. A történészek legtöbbje elsősorban a politikai katolicizmus történetével foglalkozik, és kutatásaik sokszor a pártok, a földkérdés, a sajtó vagy éppen a szociális mozgalmak történetére korlátozódnak, az antiszemitizmus kérdését sem hagyva ki. Bangha ezekben az értékelésekben a harcos egyház képviselőjeként jelenik meg. Egy-egy korábbi, róla szóló írásban sokszor szinte lelketlen, másokat mindenáron legyőzni akaró jezsuitaként mutatják be.
A négyszáz oldalas kötet új fénybe állítja Bangha (1880-1940) életét. Molnár Antaltól megtudjuk, hogy a Banghával eddig foglalkozó történészek között alig található olyan személy, aki (római) levéltári kutatásokat is folytatott volna. Ám korrektül felmenti kollégáit ez ügyben: a Bangha idejére eső forrásokat ugyanis a Szentszék csak 2006-ban nyitotta meg a kutatók számára. Molnár elsőként dolgozta fel a Rómában található, Banghára vonatkozó iratokat.
Szabó Ferenc a vívódó, sokszor kételyek között, halálfélelemtől gyötörve élő ember alakját rajzolja meg, főleg naplórészletek elemzése alapján. Amikor Bangha 1936-os naplója elején jezsuita lelkének mélyére hatol, így jellemzi magát: „Kimondhatatlanul sokat köszönök azoknak az eszméknek, amelyek Loyolai Ignác szívében s elméjében gyúltak ki.” Szabó Ferenc idézi a kevéssé ismert, „ökumenikus” Bangha önjellemzését a Keresztény unió című tanulmányból: „Vissza kell utasítanom azt a felfogást, mintha nekem a másvallásúakkal elleni harc volna az elemem. (…) Engem egyáltalán nem harcra neveltek, hanem a pozitív vallási igazságok szeretetére és művelésére. Csak akkor lettem apologéta, harcos és hitvédő, amikor láttam, milyen eszközökkel és fegyverekkel küzd a kereszténység s a katolicizmus ellen a szabad gondolat…” Szabó, miközben a Bangha-féle egyházképről és teológiáról értekezik (például Banghát kínozta „az egyházon kívül nincs üdvösség” régi teológiai elve), megvilágítja az általa felvetett teológiai problémák mai értelmezését is. Kiderül, hogy Bangha nem egy esetben megelőzte korát, illetve örült volna bizonyos megújulási tendenciáknak.
A könyv a szerzők szándéka szerint „felhívja a figyelmet arra, hogy a XX. századi egyháztörténelem számos rögzült közhelye erőteljes felülvizsgálatra szorul (…) Bangha példája egyértelműen bizonyítja: az egyház és képviselőinek külső, társadalmi-politikai szereplésének vizsgálata nem elegendő ahhoz, hogy az intézménynek és tagjainak összetett valóságát megértsük és bemutassuk.”
(Molnár Antal-Szabó Ferenc SJ: Bangha Béla SJ emlékezete – JTMR, Budapest, 2010)
