A néphagyományban Mátyás mint jégtörő szerepel. A régiek úgy vélték, ő az, aki, ha talál, megtöri a jeget, ám ha nem talál, akkor csinál. Sok helyen úgy tartják, hogy Mátyás osztja ki a madarak sípjait, és szűre ujjából kiereszti a tavaszt. A falusi asszonyok e nap környékén már sárgarépát, petrezselymet, borsót vetettek, abban bízva, hogy a magvakat nem eszi meg a féreg. E naphoz több népi megfigyelés is kötődik. A gazdák úgy vélték, ha esik az eső, akkor elveri a jég a termést, a szőlő pedig savanyú lesz. „Mátyás csukája” egész évre bő halfogást ígért. A Szeged környéki öregasszonyok harmatot szedtek, ha nem esett ezen a napon semmilyen csapadék, s a harmatos lepedőt a tehénre terítették, hogy jól tejeljen, és mindig tele legyen a sajtár. A mohácsiak úgy tartották, az Úr Mátyást küldte városukba jeget törni, de a szekcsőiek pálinkával leitatták, a jégtörés így elmaradt. Ezután Gergely próbálkozott, de ő sem járt sikerrel, a báriak borral akadályozták meg a munkában. Isten végül Szent Józsefet küldte, aki lelket öntött a tavaszváró emberekbe, és baltájával megtörte a Duna jegét.
