Mindezek nem „vallásos kérdések”, hanem minden értelmes ember természetes és jogos dilemmái, amelyekre valami módon választ lehet adni: állítva vagy tagadva, hívőként vagy hitetlenként egyaránt. Az emberek ugyanis leginkább nem a kérdéseikben, hanem a válaszaikban különböznek egymástól. Minden születés és minden halál, minden küzdelem és minden törekvés, minden vágy és minden választás szükségszerűen nekünk szegezi a kérdést: mit gondolsz? Mit válaszolsz? Mit hiszel, a szónak nem krisztusibibliai, konkrét, hanem általánosan emberi értelmében?
Sokan eljutnak odáig, hogy akár filozófiailag, akár világnézetileg, akár morális okokból feltételezzenek valami láthatón túlit, embert meghaladót (a latin transzcendens ezt jelenti: valamin túlhaladó, valamit meghaladó). Ha valaki tudatosan anyagelvű, ateista vagy agnosztikus (azaz a fenti kérdésekre adandó válaszok megismerhetetlenségét valló), akkor is létezik a számára transzcendens: maga a kozmosz az, amely titkaival, feltárásra váró jelenségeivel, az emberi elmét gondolkodásra ösztökélő valóságával folyton túlhalad minket, s egyfajta előrefelé vonzó feszültséget ébreszt bennünk. Az így vélekedők számára maga a világ az arc nélküli, öntudattalan transzcendencia. Ugyanígy személytelen a bölcselet végtelenül másmilyenje, emberen túlija, amit Abszolútumnak is neveznek (a szó értelme: absolutum, az eloldott, a semmitől sem függő, méghozzá semleges nemben, vagyis személytelenségben). Lehet ezt az Abszolútumot energiának, erőnek, szellemnek, végtelen intelligenciának nevezni, mindez csak játék a szavakkal, egy ősi emberi érzés, nem is mindig körvonalazódott gondolat, filozófiai fogalom kortárs szavakkal illetése.
Az istenhit abban különbözik a világnézetek transzcendenciaérzésétől, a filozófia Abszolútumától, hogy abban a teljesen Másmilyen, a mindenen túl Levő, a tökéletes Lét arccal, hanggal, szóval, cselekvéssel: egyszóval személyes módon mutatkozik meg, tárul fel. Erre sokféleképpen sor kerülhet: az ember befelé tartó utazásában, transzcendens meditációban, szóban adott kinyilatkoztatás révén, egy szent könyv átadásában. Az „isteni” a maga személyes létében érinti meg az embert. Nem olyan arctalan érzés lesz számára, mint amit például egy asztrofizikus a világmindenség látszólagos végtelenségével szemközt érez.
A hívő embert az istenivel való találkozás a maga személyességében érinti meg, mintegy megnyitja a szemét, hogy „túllásson” a dolgok felszínén, s amit ott megtapasztal, az ne csupán olyan legyen számára, mint egy bölcselőnek valamiféle szép gondolat, hanem valóban az élete középpontjává váljon. A valláskutató, Mircea Eliade írja: „A világgal szembeni »nyitottság « a vallásos embert képessé teszi arra, hogy amikor a világot ismeri meg, saját magát ismerje meg – s ez az ismeret, mert vallási jellegű, s mert a létre vonatkozik, drága számára.” A zsidó-keresztény hagyományban ez a megnyílás, megismerés, a személyes Istennel való találkozás sajátos módon valósul meg – ezt vizsgáljuk meg következő írásunkban.
