Hit és küldetés

 

Az egyes napok a Szentháromság személyeihez kapcsolódtak. Én hétfőn az Atya hitünkbeli tapasztalatáról beszéltem Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festménye alapján. Jézus Atyatapasztalatáról, amelyből minden tanításában merített, és az Atyának való önátadásáról, amely minden rezdülésében jelen volt. Ugyanez lenne a mi hivatásunk is: a teljes önátadás, önmagunk feláldozása. A magyar nyelv páratlan kifejezőképességét bizonyítja, hogy mi áldozásnak nevezzük az Eucharisztiához járulást, ami érzékelteti, hogy a misén magunkat áldozzuk oda, Jézus Atyának mondott igenjébe kapcsolódunk be.

Délelőttönként előadások hangzottak el, hogy az evangelizációról kellő teológiai megalapozottsággal beszélgethessünk, délutánonként pedig fórumokat rendeztünk, majd kiscsoportokban dolgoztuk fel a hallottakat. Fontosnak tartjuk ugyanis, hogy ilyen alkalmakkor mindenki szóhoz jusson, elmondhassa a gondolatait, és beszámolhasson a saját tapasztalatairól. Az elmélet gyakorlatra váltásának kérdéseit mindenképpen középpontba akartuk állítani. Emiatt nagy sikere volt például a Kató házaspár borkóstolós evangelizációról szóló fórumának, akárcsak annak, amelyet Kondé Lajos, a szegedi dóm plébánosa a házasság februári hetéről tartott. Nagy ünnep volt ez a rendezvény, az egész magyar egyház ünnepe. Megerősítő élmény, hogy évről évre összegyűlhetünk Egerben.


 

Hiteles szavakkal

A szülők gyakori gyötrelme, hogy a hit nem adható át – kezdte beszédét Udvardy György pécsi püspök. – Ennek az az oka, hogy a hit kapcsolat, és egy kapcsolat természeténél fogva személyes, közvetíthetetlen. Isten azonban azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, ezért beszélnünk kell a hitünkről. Egy az egyben átadni nem tudjuk ugyan, de bemutathatjuk, akit szeretünk, elmondhatjuk, miért jó az Istennel kapcsolatban lenni. Ahhoz hasonlóan, ahogyan a házaspárok beszélnek egymásról, a megismerkedésükről, az ajándékokról és az áldozatokról, amelyekkel a kapcsolatuk jár. „Aki engem lát, látja az Atyát”, mondja Jézus – nekünk pedig arra kell törekednünk, hogy aki bennünket lát, lásson valamit Jézusból. Mert ő a biztos értelmezési pontunk, felőle tekintve értjük meg, hogy az Isten Atya. A világ széttöredezett; „minden egész eltörött”, rengeteg ember tanácstalan. De mindenkiben ott él a vágy a szeretetre és az igazságra, és mi hozzásegíthetjük a kérdezőket, a kételkedőket, a helyüket keresőket, hogy az életük értelmezési pontjául Jézust válasszák.

A hitre jutás újjászületés, új identitásra találás, amely új útirány kijelölésével jár – így történt ez az emmauszi tanítványokkal is, akik csüggedtek és céltalanok voltak, ám amint a feltámadt Jézus megjelent nekik és a kenyértörésben felismerték, ráébredtek, mi a feladatuk, hogyan tovább. És megértették azt is – ami szintén fontos –, hogy a hit eucharisztikus jellegű, hogy a feltámadásból indul ki, és hogy a megtérés helye az egyház. Hitünk, noha egyéni, sőt a legszemélyesebb döntésünk, ízig-vérig közösségi is, és a legszorosabban hozzá tartozik a misszió, az, hogy másoknak beszélni akarunk róla.

A felnőtt hithez biztos hitbeli ismeretek szükségesek. A felnőtt hitű ember szabadon elköteleződik, és tudja, hogy a keresztek növekedéshez segítenek. Manapság gyakori, hogy sokan csak későn, sorscsapások hatására teszik fel az életükre, a végső értelemre, az abszolút jövőre, az igazságra vonatkozó alapkérdéseket, csupán ekkor jönnek rá, hogy az élet keresztjeivel együtt ajándék, és a tétje nagyobb, mint hogy aktuálisan hogyan boldogulunk, és megvan-e a komfortérzetünk. A fiatalok gyakran mondják: elegünk van már az „egyrészt… másrészt- logikából”, az ilyen-olyan véleményekből: biztos, megkérdőjelezhetetlen igazságokat akarunk hallani. Nagy tehát a hithirdető felelőssége, főleg annak ismeretében, hogy sok esetben csak egy-két percünk van hiteles szavakat mondani a hitünk iránt érdeklődőknek. Óriási kihívás, hogy ilyenkor képesek legyünk valóban örömhírt hirdetni.

Miért nehéz hinni? Nem puszta szójáték, ha azt mondjuk, azért, mert hinni csak hittel lehet. Ha az értelem gőgjével közelítünk, ha Istent birtokolni akarjuk, ha nem vagyunk képesek elköteleződni, a hit könnyen kicsúszik a kezeink közül. Nagy csapda „a cselekvés eretneksége” is, amikor csak adni és adni akarok, s elfeledkezem arról, hogy elsősorban elfogadnunk kell, Istenre hagyatkoznunk, rábíznunk az életünket. „Rád bízom az életemet” – ezt egyáltalán nem könnyű csakugyan megtenni, mert a jövőtől való félelem sokunkat megbénít. Szívesen bebiztosítanánk magunkat; tudni szeretnénk, hogy valóban „megéri” kereszténynek lenni, hogy a „befektetésünk” idővel megtérül majd. Pedig előbb-utóbb csak az Istenre hagyatkozás és a remény marad mindannyiunk számára. Mikor látok messzebbre? Amikor világosban járok, és mindenre, ami körülvesz, egyenletesen esik a fény, vagy amikor teljesen sötét van körülöttem, és semmi mást nem láthatok, mint az ég egyetlen csillagát?

Fotó: Kissimon István