Adél tavaly októberben indította útjára a blogot: „Ráakadtam egy cikkre, amely arról volt hivatott beszámolni, hogy a Magyarországon élő sztómások között nincs olyan, közismert személy, aki helyzetét felvállalva képviseli az ügyet. (…) Bevallom, némi pírral az arcomon, hogy arra jutottam magamban, esetleg megpróbálom, hátha sikerül. Szeretném megmutatni (…) azokat a gondolatokat, amelyek legtöbbünk fejében ott vannak, ám hangosan sokszor nehéz megvallani őket. Szeretném bemutatni a sztómával élt hétköznapokat, azokat a nehézségeket, melyeket ez alatt a kilenc hónap alatt megéltem, és szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a sztómás is bármit megtehet, földön, vízen, levegőben. Vágyom arra, hogy segíthessek azoknak az embereknek, akik hasonló helyzetben vannak, és nehezen tudják feldolgozni megváltozott körülményeiket. (…) Bármilyen nehéz is olykor az élet, szeretettel, mosollyal és főleg hittel legyőzhető minden nehézség, mert a Nap pont úgy süt, és a kakasos nyalóka is ugyanolyan finom, mint a műtét előtt volt! A Jóisten pedig végtelenül jó!”
Az internetes naplót olvasva szembesülhetünk azzal, milyen csodálatos teremtmény is az ember. Ha élő hittel fordul a világ és önmaga felé, felül tud emelkedni minden rosszon, és a leginkább kétségbeejtő pillanatokban is képes meglátni a jót. Ahogyan Adél, aki húsz éve él együtt a Crohn-betegséggel, és a sok-sok lemondás, fájdalom, a különböző szövődmények, valamint a kellemetlen orvosi vizsgálatok ellenére is igyekszik megtalálni és másoknak is megmutatni az életben fellelhető szépséget: „A betegség számomra út a másik emberhez. Amit ad, azt fogadom szeretettel és derűvel. Isten végtelen jóságában mindig bőkezűen bánt velem, soha egy percig sem gondoltam, hogy lázadjak a helyzetem ellen. (…) A szenvedés és a fájdalom miértjén is gondolkodom. Mindig arra jutok, hogy amíg nem fogadjuk el a ránk mért rosszat, addig nem érthetjük meg. Sokat kaptam ettől a betegségtől, hisz nélküle kevesebb lennék. Nem cserélnék előző állapotommal. Ezzel bizonyára megrökönyödést keltek, pedig így van. Amíg az ember gondtalan, hajlamos önmagával foglalkozni. Mi a jó nekem? Legyek boldog, szép, sikeres! Én, én és én. Elkényelmesedünk. Ám amint valami probléma adódik, az ember egyszer csak elkezd gondolkodni, más szemmel nézni az életét. Már nem a pénztárca, az érzékek, a vágyak, de még csak nem is az éhes has irányít, hanem (…) a szív. Észrevesszük az elesett, segítségre szoruló embereket. Látjuk mások szemében a szomorúságot. Más megvilágításba kerül az élet, valami egészen új és mély valója tárul elénk. Ez pedig nem más, mint a fejlődés lehetősége. Egy napon arra ébredünk, hogy bár sokszor nagyon nehéz, elviselhetetlen és megalázó, ami velünk történik, mégis többek leszünk általa. Rajtunk múlik.”
Adél akár a sztómával élők nagykövete is lehetne, hiszen értük imádkozik, s miattuk vállalkozott arra, hogy szülőfaluja csapatával részt vegyen a Nagy vagy! játékos televíziós sportvetélkedőn. Hajnalban kelt, futott, biciklizett, együtt edzett a társaival. Az sem rettentette vissza, hogy a vetélkedőn a feladatokat vízben kellett teljesíteni. Megtette, ami tőle telt, s kétségeit legyőzve megmutatta, mekkora erőt adhat a hit. Blogbejegyzéseinek mindegyike őszinte vallomás, és másokat életben tartó, a lét szépségeiről, Isten szándékainak vállalásáról szóló üzenet:
„Fura mód mindig másokhoz próbáljuk hasonlítani magunkat. Évekig okosabb szerettem volna lenni, mint amilyen vagyok. Rengeteg időmet vette el a bánkódás, hogy nem végeztem egyetemet. Ez olyan kudarcot idézett elő bennem, amelyet nehezen viseltem. Védekeztem. Aztán a bátyám egyszer azt mondta: »Hugi, ez is bűn ám.« »Mi?« – kérdeztem. »Hát az, hogy megkérdőjelezed Isten szándékát veled kapcsolatban. Mert ő ilyennek akart. Az a legkevesebb, hogy ezt elfogadod, és megköszönöd. « Azóta örülök, hogy tanító lehetek, és úgy vélem, rengeteg szépség van ebben. Így vagyok a betegséggel is. Elfogadom. Nem lettem szebb, okosabb sem. De én én vagyok. Így lettem adélból Adél. Nem amiatt, amin keresztülmentem, hanem azért, mert én pont ekként vagyok a színek kavalkádjából egy, az emberiség színpalettájának egy megismételhetetlen árnyalata. Hisz mind egyediek vagyunk, nincs jobb, szebb Herkli Adél, mert belőlem csak egy van, és ebből próbálom kihozni a legjobbat. Belőled is egy van, kedves Olvasó, élj hát eszerint, és ne szomorkodj a rád nehezedő feladat súlya miatt.”
Fotó: Herkli Antal
