Az ünnep, amely élni akar

 

Ez az időszak az ókori Rómában a termékenység ünnepe volt. A pogányból később kereszténnyé lett ünnephez számos legenda fűződik. Az egyik szerint Bálintot II. Claudius császár idején végezték ki keresztény hite miatt. Halála előtt csodát tett, visszaadta börtönőre vak leányának a látását. Búcsúüzenetet küldött a lánynak, amelyet így írt alá: „A Te Bálintod.” Ez a Bálint-napi üzenetküldés eredetének leggyakoribb magyarázata. Egy másik történet szerint Valentinus püspök volt, aki keresztény szertartás szerint eskette meg egymással a szerelmeseket, köztük császári katonákat is, akiknek tilos volt keresztény házasságot kötniük.


 

A római katolikus naptárból az 1970. évi reform során emléknapját kivették, és helyére a történelmi hitelességű szent testvérpár, Cirill és Metód ünnepe került. Bálint népszerűsége mégis töretlen maradt.

Valentin napja leginkább az angolszász kultúrájú országokban kedvelt. Shakespeare Hamlet című drámájában az őrült Ophelia „illetlen” énekében is Szent Bálint napjáról beszél. Ma már a nem keresztény országokban is köszöntik egymást február 14-én. Japánban például a nők ezen a napon csokoládéval ajándékozzák meg férfi ismerőseiket. Egy hónappal később a nők kapnak fehér csokoládét a férfiaktól. Hogy a hölgyeknek miért kell egy hónapot várniuk a viszonzásig, azt valószínűleg csak a japánok értik.

A katolikus naptárból tehát kikerült Bálint ünnepe. Az embereknek (és nemcsak az ilyenkor szép hasznot remélő virágárusoknak) valami miatt mégis fontos maradt ez a nap. Talán az egyház sem számított arra, hogy Valentin így vagy úgy, de továbbra is élni akar. Ha másképp nem, hát jócskán profanizálva, giccses, piros szívekkel és vörös rózsákkal. Szükségünk van a szerelem ünnepére. S talán a berzenkedők is egyetértenek azzal: ennél nagyobb baj ne legyen!

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .