Így volt ez a XVIII. században, Mária Terézia uralkodása alatt is, amikor a bécsi udvari haditanács, a székelyek szabadságjogait figyelmen kívül hagyva, osztrák érdekeket szolgáló határőrség szervezésébe kezdett Erdélyben. A székelyek fellázadtak az erőszakos toborzás miatt, de ugyanakkor hajlandóságot mutattak a megegyezésre. Az 1764. évi vízkereszt napjára, a madéfalvi népgyűlésre összesereglett lázadókat azonban az osztrák katonaság lemészárolta. Az életben maradottak a Kárpátok hágóin át fejvesztve menekültek Moldvába, ahol a XIII. század óta ott élő magyarok falvaiban, néhol földkunyhókba húzódva találtak menedéket.
Nem sokkal a vérengzés után az udvar Hadik András grófot nevezte ki Erdély királyi biztosává. Az új főhadparancsnok személyesen vizsgálta ki a lázadás körülményeit, s megállapította, hogy ártatlanul mészárolták le és űzték el földjükről a székelyeket. Később József császártól kegyelmet eszközölt ki számukra. Miután az osztrákok megszerezték a háborúskodások miatt csaknem teljesen elnéptelenedett Bukovinát, az új koronagyarmat benépesítésére telepeseket szerveztek. Papok és katonák segítségével összegyűjtötték a madéfalvi menekültek kisebb csoportjait, s teljes kegyelmet biztosítva számukra, 1776–77 telén száz családot költöztettek Moldvából Bukovinába, ahol megalapították Istensegíts és Fogadjisten falvakat. A később áttelepülők pedig felépítették András- és Hadik-, majd 1786-ban Józseffalvát. „A hadmérnökök tervezte, nyílegyenes utcájú településeken hamarosan megindult az élet. Új, sajátos arculatú magyar etnikai csoport született: a bukovinai székelység” – írja Kóka Rozália e népcsoport történetét felidéző tanulmányában. (Az osztrákok összesen tizenhét nációt költöztettek a Szeret, a Moldva és a Szucsáva folyó termékeny völgyeibe.)
A telepítést követő esztendőkben megsokszorozódott lakosságot a föld nem tudta eltartani. (Andrásfalva lélekszáma például száz év alatt a húszszorosára emelkedett.) Sokan már egészen fiatalon arra kényszerültek, hogy otthonuktól távol, nyomorúságos körülmények között vállaljanak idénymunkát. Egy Bukovinából elszármazott pap, László Mihály újságcikkben hívta fel a közvélemény figyelmét az ottani magyarok sanyarú helyzetére. Hamarosan – a kormány figyelme mellett – társadalmi összefogás alakult a székelyek megsegítésére, hogy az Al-Duna környékére, a korábbi lakók által elhagyott kincstári birtokokra telepítsék őket. Az első telepesek 1883 májusában érkeztek a Duna menti mocsarak közé, ahol nagy nehézségek közepette építették fel Hertelendyfalvát, Sándoregyházát és Székelykevét.
Küzdöttek a természettel, de küzdöttek a változó politikai, társadalmi viszonyokkal is. Többen továbbvándoroltak Ausztráliába, Kanadába, Svédországba. A bukovinai magyarok gazdasági problémáit nem oldotta meg az sem, hogy sokan települtek Dél-Erdélybe. A XX. század elején, a jobb élet reményében, tömegesen vándoroltak a tengerentúlra.
Az első világháború után a székelyek lakta bukovinai terület román fönnhatóság alá került, teljesen elszakadt Magyarországtól. A soviniszta román hatalom szorításában az ott élők egyetlen támasza az egyház maradt. Az 1932-ben Józseffalvára került Németh Kálmán ferences rendi szerzetes paptársaival együtt mindent megtett, hogy a bukovinai székely közösséget összekovácsolja és lélekben megerősítse.
Az első bécsi döntés értelmében 1938-tól a bukovinai németeket a német birodalomba szállították. A gazdag, takaros falvakba a Szovjetunióból menekülő románok tódultak be, akik a környékbeli románsággal együtt vérszemet kaptak, s követelni kezdték, hogy a magyarok is hagyják el Bukovinát. Ennek is eljött az ideje, amikor az 1940. augusztus 30- án létrejött második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. A szerződés lehetővé tette, hogy a román területek magyar nemzetiségű lakói, magyar állampolgárként, Magyarországra költözhessenek. Németh Kálmán Budapestre utazott, de a háborús viszonyok miatt egyelőre nem sikerült elérnie a magyar kormánynál a bukovinai székelyek hazahozatalát „Magyarország közepébe”.
1941. május 11-én írták alá a magyar– román megállapodást a bukovinai székelyek áttelepítéséről. Összesen 13 198 fő bukovinai székelyt és ezer moldvai csángó magyart telepítettek le néhány hét alatt Bácskában, a Szabadka és Újvidék között elhelyezkedő harmincegy faluban.
S most térjünk vissza a fotókiállításra, ahol ennek az 1941. évi áttelepülésnek a megrendítő dokumentumai tárulnak a szemünk elé. Köszönhető mindez a lelkes amatőr fotós Bognóczky Géza református tiszteletes úrnak, aki a kitelepítéshez szükséges hazatérő igazolványhoz lefényképezett minden családot, a ház előtt, az állatokkal, az indulás és a határra való megérkezés pillanataiban. Megörökítette a tömeget, a bevagonírozást, a tíznapos út állomásait, a bácskai megérkezést, s a beköltözést a „juttatott” házakba. A képeket egy napló őrizte a hidasi református parókián. A Bácskából való menekülés után a volt andrásfalvi reformátusok egy részét 1945-ben Hidason telepítették le. A tiszteletes úr ide is követte népét, segített a sok szenvedést átélt, reményét vesztett közösség tagjainak a talpra állásban. 1963-ban halt meg szívinfarktusban, de a „keringő hírek” szerint nagyon sötét dolgok rejtőznek halála mögött.
A bukovinai székelyek földönfutása nem ért véget Bácskában. Megkapták a bevonuló magyar csapatok által elűzött szerbek házait és földjeit. (1919-ben őket telepítették a magyaroktól elkobzott földbirtokokra.) A székelyek újjáépítették az iskolákat, állomásokat, templomokat, szorgalmasan művelték földjeiket. Egy 1944 októberében elhangzott rádióüzenetet követően azonban órák alatt kellett hátrahagyniuk mindenüket, mert közeledtek a visszatérő szerbek. Menekült a német és a magyar katonaság, az országúttá vált szántóföldeket civilek tízezrei lepték el. A dunaföldvári hídnál összetorlódott a tömeg, s míg át nem tudtak kelni a folyón, az őszi hidegben hat hétig a szabad ég alatt tanyázott minden földönfutó. Az átkelés után a zalai falvak istállóiban találtak menedéket. Tavasszal a Völgységben, Baranya és Bács-Kiskun megye falvaiban, a kitelepítésre ítélt németek házaiban jelöltek ki számukra lakhelyet. Az öt falu népét harminckilenc településen helyezték el. Sokan soha nem érkeztek meg az annyira áhított hazába. Nem érkezett meg az a negyvenhárom férfi sem, akiket családjukkal együtt a szerb partizánok ejtettek fogságba. A palicsi laktanyában „veszett nyomuk”, asszonyaikat és gyerekeiket 1945 márciusában Bajára szállították.
Az érdi székely asszonyok éneke jelzi, hogy az időutazásban a jelenbe érkeztünk. Az Érden, de a Kárpát-medencében több helyütt élő bukovinai székelyek máig őrzik identitásukat. „Szinte minden településen hagyományőrző együtteseket, kézműves köröket, tájházakat vagy néprajzi gyűjteményeket tartanak fenn, számos helyen székely kapuk, kopjafák jelzik, hogy ott bukovinai székelyek laknak” – mondja az időutazás és a rendhagyó kiállításmegnyitó végén Kóka Rozália.
Lejegyezte: Cser István
