Talán jobb lenne, ha meghalna – gondoltam, és miután elförmedtem magamtól, felmentésként hozzátettem, hogy neki lenne jobb.
Egy másik kórház intenzív osztályán feleségem saját felelősségére elkéredzkedett, hogy autóval átzötyögjön a rázós, macskaköves úton Pannát meglátogatni. Ez a nő valamilyen nemes ősi erőtől vezérelve, amely egy apából hiányzik, azt mondta a találkozás után: „Most már mindegy, csak éljen!”
Ezt hallva porszemnek éreztem magam. Az anyja ekkor legitimálta létét, ekkor adott szabad utat a léleknek. Egy anya egyetlen ilyen mondatával szentté válik, a boldoggá avatás szertartását átugorva. Sok ilyen szent jár közöttünk, és ha ezek az anyák néha meg is inognak, és az átmeneti gyengeség káromkodásra, szeretteik ellen fordulásra vagy beteg gyermekük iránti átmeneti gyűlöletre készteti is őket, mindenképp szentként halnak meg. Keresztjük cipelése közben persze egyikük sem örül a szentségnek, de azért nem teszik le a súlyos terhet. Csak nézik mosolyogva a rájuk bízott jövevényt, miközben tőrt forgatnak a szívükben. Próbálnak megfelelni a társadalom elvárásainak, és közben elfojtják rémisztő gondolataikat, amelyek a magány perceiben összefognak ellenük.
Én festőművészként azzal nem tudtam megbirkózni, hogy ha nekem megadatott a többet látás, akkor a gyermekem miért lett majdnem vak. Hogyan engedheti Isten, hogy egy bűntelen csöppség ennyit szenvedjen, miért fosztja meg a teremtményeinek járó élményektől és érzésektől? Miért nem ad egészséges gyermeket azoknak, akik nagycsaládot vállalnak a mai világban, míg sokan megölik egészségesen született gyereküket? Ha adott két szép, egészséges gyermeket, miért veszi el tőlünk egy mozdulattal a boldog élet esélyét? Miért hagyott a jóságába vetett hitre alapozni, ha ezzel az alapokat zúzta szét? A kérdések elviselhetetlenül tolongtak, Istennek címeztem őket, de tudtam, hogy a válaszokra magamban kell rálelnem. Közben Pannánál epilepsziát diagnosztizáltak, és tudtunkon kívül elkezdték gyógyszerezni. Még a shuntbeültetés szükségessége is felmerült. Imádság, meditáció volt a válaszunk, és a kis műanyag csövet nem kellett beültetni, mert a tervezett műtét napja előtt megállt Panna fejének abnormális növekedése. Erre elenyésző esély volt, ami óriási siker, de az is nyilvánvaló volt, hogy egyre jobban lemaradt kortársaitól. Egyévesen még nem ült, a fejét sem tartotta, nem beszélt, és alig aludt. A speciális torna, amire járattuk, mindig csak aznapra fejtette ki hatását. Élénkebben mozgott, de a következő kezelésen mindent elölről kellett kezdeni.
Többször elmentünk templomba Pannával, szent helyekre jártunk kirándulni. A torna mellett talpmasszírozásra járt heti háromszor. Az eredményeket azonban mindig törölték az egyre erősödő rohamok. Aki még nem látott ilyet, annak nem tudnám elég plasztikusan leírni azt a görcsös megfeszülést, amit mélyről jövő, fél percig tartó kísérteties nyögés vagy inkább segélykiáltás kísér. Mi meg csak néztük, és egy roham alatt hónapokat öregedtünk.
Sajnos az EEG is rosszat mutatott. A neurológus a papírforma szerint járt el. Különböző gyógyszereket próbált ki Pannán, amelyekre az első napokban mindig jól reagált, és ez felcsillantotta a reményt, de valahányszor visszatért a rémálom, egy világ dőlt össze bennünk. Egyre gyakoribbak lettek a rohamok, és bármilyen apró hanghatás, például egy kávéskanál csörrenése, kiválthatta őket. Panna két nagyobb testvére megtanult teljes csendben élni, játszani, enni. Mi ketten pedig némán tátogva ordítottunk egymással, ha idegesek voltunk. Mindig attól féltem, hogy a nagyok megutálják Pannát a sok nélkülözés és a feszült hangulat miatt, de ők hihetetlenül szerették. Szerencsére nem fogták még fel, mi vár rájuk, ha mi már nem leszünk. Abban bízom, hogy a szüleik kínlódásának e vétlen kis szemtanúiból nem öli ki a családalapítás ösztönét ez a trauma. Megérdemelnék, hogy elérjék lelki békéjüket, mert csodálatos gyerekek.
Egyre erősödtek a környezetünkben azok a hangok, amelyek arra buzdítottak, hogy Pannát adjuk be intézetbe. Számunkra viszont nincs olyan indok, ami felmentést adhat az alól a lélekgyilkosság alól, hogy valaki eldobja a gyerekét, még ha a hely, ahová kerül, összkomfortos is. Az apákat sem értem, akik válással akarnak megfutamodni sorsuk elől, és egyedül hagyják feleségüket egy beteg gyerekkel.
Ha ezt kaptuk, tesszük a dolgunk, amíg bírjuk. Főleg feleségemnek volt nehéz, mert egyre nagyobb súly nehézkedett törékeny testére, és egyre több tagja fájt. Még Kínába is elvitte Pannát őssejtbeültetésre, ami az eladósodásunkat leszámítva nem sok eredménnyel járt. Panna továbbra sem ült, nem beszélt, nem játszott egyedül, hanem mint egy kis zsarnok, kihisztizte magának a folyamatos törődést. A gyógyszerek adagjait a maximumra emeltették, amitől egyre inkább elszigetelődött környezetétől. Egyedül az anyja jelentett némi eligazodási pontot halovány világában. A gyakori rohamok úgy kifárasztották, hogy nemegyszer elaludt utánuk. Ezt látva kezdtem kételkedni az orvostudomány mindenhatóságában. A gyógyszeradagok emelése útján végállomásként egy végletekig elkábított zombit láttam, és ehhez nem akartam asszisztálni.
Sorsdöntő lépésre szántam el magam. Ha az emelés zsákutca, akkor csökkentsük a gyógyszeradagot. Titokban kellett elkezdenem, hogy feleségem nyugalmát ne zavarjam meg. Három hét alatt a szirupot egyre több vízzel vegyítettem, s ezt mit sem sejtő párom rendre be is adta neki. Panna egyre kevésbé öklendezett, és amikor már majdnem tiszta vizet kapott, kiborult a bili. A „hazugságom” miatt érzett harag után feleségem kénytelen volt elismerni: nemhogy romlást, inkább javulást tapasztalt. Onnantól csak az alkalmat lestem a másik gyógyszer csökkentésére is. Abból is a maximumot kapta, napi háromszor másfél tablettát. Az orvosok persze óva intettek a további meggondolatlanságoktól, sok ezer olyan esettel a tarsolyukban, amikor tényleg segítettek a gyógyszerek.
Egy alkalommal videofelvételen is bemutattunk egy rohamot az orvosnak, amit enyhe meglepődéssel fogadott. „Ez egy különleges formája az epilepsziának, de lehet, hogy nem is az” – mondta, majd egy újabb gyógyszer beiktatását javasolta az előző mellé. Amikor feltettem a keresztkérdést, hogy ha esetleg nem epilepszia, akkor miért ír fel még egy epilepszia elleni gyógyszert, valami olyat válaszolt, hogy mindent meg kell próbálni. Eszünk ágában sem volt.
2010 márciusában feleségem a két nagy gyerekkel elutazott húsvétra Erdélybe, ahol született. Mi ketten Pannával itthon maradtunk több mint egy hétre. Aggodalommal vegyes bizsergéssel teltek az első napok. Nem mertem változtatni a gyógyszeradagon, de másra se tudtam gondolni. El kellett mennem a munkámhoz szükséges festékért, így Pannával autóztunk egyet. Hazafelé egy hirtelen ötlettől vezérelve az Országház felé vettem az irányt. A parlamentlátogatás mindenki számára ingyen elérhető, és mivel akadt egy szabad óránk, mi is beugrottunk. A lépteim elnehezültek, ahogy a Szent Korona felé mentem, ölemben Pannával. Olyan volt, mintha Ő akart volna velünk találkozni. Hatalmas kiáramló jóságot, megértést, biztonságot sugárzott. A tökéletes szeretet áradt belőle kifogyhatatlanul. Ama embere nem fogja fel, hogy az univerzum közepe, az isteni és az emberi világ metszéspontja, a Teremtő üzenete karnyújtásnyira van tőle.
E nagy pillanat óta sokat gondolkoztam, hogy tényleg valóságos ereje van-e a Szent Koronának. Az idő múlása Isten szerénységének kedvez. Az ember utólag egyre fontosabbnak látja saját szerepét sikereiben. Hálátlanul elfelejti, milyen kiszolgáltatott volt a baj tetőfokán. Egyet biztosan tudok. Nincs a világon és nem is lesz még egy olyan alkotás, az emberi tudás és az isteni gondoskodás olyan esszenciája, mint a mi Szent Koronánk.
A turisták kattogó fényképezőgépeinek zajában térdre ereszkedtem, és kitört belőlem a halk sírás, három és fél év elfojtott könnyei. Egy ima után Pannával körbejártuk a szent ereklyét, és akkor már tudtam, hogy aznap nyugodtan lecsökkenthetem az orvosságot. Olyan élmény volt, mintha a Teremtő addig nem mutathatta volna meg magát számomra, nehogy elégjek, és ezt a közvetett módot választotta volna a kinyilatkoztatásra. Egy csapásra elhessegette korábbi bizonytalanságomat léte felől. Ez volt életem legnagyobb pillanata. Panna is megérezhetett belőle valamit, mert békésen elernyedve elaludt az ölemben.
A napi négy és fél tablettát drasztikusan másfélre csökkentettem. Aznap éjjel Panna órákon át keservesen görcsölt, szinte megállás nélkül, de napfelkeltekor megtörtént a csoda. A rohamok, amelyek fenekestül felforgatták az életünket és rettegésben tartottak a nap huszonnégy órájában, megszűntek, mintha elvágták volna őket. Soha többé egyszer sem görcsölt.
Csak idő kérdése volt, hogy a megmaradt másfél tablettát milyen ütemben vonjuk ki a forgalomból. A másfélből egy lett, majd este egy fél, aztán egy év múlva már csak egy negyed. Ez már csak egy jelképes adag volt, ami inkább a mi nyugalmunkért, semmint Panna állapota miatt maradt meg. Eközben kislányunk számára egy új világ nyílt meg. Elkezdett kommunikálni, élénken reagált a külvilág ingereire. Ha kitaláltuk, hogy mit szeretne, elégedett mosollyal konstatálta, és úgy gügyögött, hogy attól még ő is meglepődött. Kedvenc időtöltése lett a zenehallgatás, a lírai slágereket a maga utánozhatatlanul aranyos módján énekkel kísérte. Felfedeztük, hogy van humorérzéke. Rájöttünk, hogy milyen tréfákra vevő, és így percekig tartó nevetésével lassan ő lett a család legboldogabb embere. Szinte röhögőgörcsöt kap, amikor evés után leverheti az asztalról a műanyag poharat. Ha közel hajolunk hozzá, gyengéd kezecskéjével megsimogatja arcunkat, és örül, hogy ő is tehet jót.
A látása is javult, és bár még mindig alig lát, ez egyre kevésbé zavarja. Kíváncsi szemével folyton körbekörbe kémlel, egyre ügyesebben próbálja megragadni a keze ügyébe eső tárgyakat. Ha testileg talán behozhatatlan is a hátránya, lelkileg bőven utolérte kortársait. Rájöttem, hogy régen a gyógyszer annyira eltompította érzékszerveit, hogy a tudatán átszűrődő legkisebb váratlan inger is halálra rémisztette, most pedig, mivel mindent érzékel, a helyükön kezeli a zajokat, a mozgásokat. Felvették a korai fejlesztő óvodába, ahol fejlődésének egy újabb szakasza kezdődött. Hasonló gyerekek közé került, így több sikerélményt szerzett, ami felébresztette benne az akarást. Esténként büszkén mutogatja, milyen ügyesen teszi egymás után a lábait, amikor ide-oda járatjuk a szőnyegen.
Ötödik szülinapján az utolsó negyed gyógyszert is elhagytuk. Másnap reggel mosolyogva ébredt, újabb nagy pillanattal ajándékozva meg bennünket. Ez Panna nagy diadala, amelyet Istennel karöltve aratott. Még csak küzdelmeinek kezdetén jár, mégis annyi harc és szenvedés áll mögötte, ami másnak egész életére sem jut. Az átlagemberek vakító fényben fürdőznek, elpazarolják értékeiket, és műproblémákat kreálva sajnálják és sajnáltatják magukat. Panna egy kis gyertyaláng csupán, de amit megvilágít, annak a jelentősége megszázszorozódik. A környezetében megcsillan az emberek lelkében megbúvó gyémánt. Mindenki, aki látja, átértékeli a helyzetét, és rájön, hogy mi az igazán fontos.
A mi életünkbe rengeteg nehézséget hozott, mindazt terhessé, fárasztóvá és hiábavalóvá tette, ami mulandó, de mindent megdicsőített, ami örök. Hálásak lehetünk, hogy egy ekkora léleknek útitársai lehetünk.
a szerző festőművész
