Aztán hamar kiderült, ez a derűsen odaadó invitálás és kínálás afféle lelkipásztori hitvallás a részéről. Egyebek mellett a húsz évvel ezelőtti templomépítést segítő adománygyűjtésének rossz tapasztalatai erősítették meg benne az elhatározást: papi karakterét főképp a szíves vendéglátás ősi motívumára igyekszik építeni. Hivatásgyakorlásának egyik legfontosabb eszménye tehát a be- és elfogadás, az egymás megértésére törekvés.
– Annak idején megrendítő élmény volt számomra, hogy németországi adománygyűjtő körutamon alig vánszorgó kis Trabantommal sok helyütt az útszélen kellett éjszakáznom, mert senki nem fogadott be. Több településen még a helyi pap sem. Na, ez végképp ellentétes az én hozzáállásommal – idézte a régi emlékeket az 1948-ban Csornán született plébános. Aztán magával ragadó szeretettel beszélt a templom építéséről, kiemelve, milyen sokan vállaltak önzetlen kétkezi munkát. Majd szólt a még ma is alakuló berendezésről, s említést tett egy főként közadakozásból készülő fa szoborkompozícóról, amely Baracza Szabolcs szobrászművész műhelyében készül. Az alkotásnak három szereplője lesz: az ács Szent József, az előtte gyalupadon álló, kisgyermek Jézus, már kezei között tartva küldetése jelképeként egy nálánál nagyobb keresztet, valamint fejük fölött harmadikként egy angyal.
– Bár Szent Józsefnek egy szava sincs a Bibliában, mégis meghatározó alak. Az állandó rendelkezésre állás megszemélyesítője. Olyan ember, aki hallgat a sugallatokra – mondta a készülő mű koncepciójáról Kutschi András.
A plébános oroszlányi szolgálata két évtizeddel ezelőtt, jóformán a templom alapkőletételével kezdődött. E jubileum alkalmából készített lelki számvetést, amelyet elsősorban az egyházközség időszakos hírmondója, a Forgácsok () hasábjaira szánt. Így kezdi gondolatainak sorát: „Aki megéli papi életének harminchatodik, s egyúttal az egy helyen való szolgálat huszadik évfordulóját, az felismeri, hogy az élet állandó hullámzás. (…) Ha az életnek ebben a hullámzásában nézzük a jubileumi évet, amelyen ott ragyog a kegyelem aranya, azt kérdezhetnénk: mi ez az örökkévalósághoz képest? De éppen a kegyelem aranyán át tekintve ezt a húsz esztendőt, azt mondhatjuk, hogy már ez is örökkévalóság. Mert hiszen örökkévalóságunk, bizonyos értelemben, az időből készül, érdemek folytán, magatartásunk folytán. (…)”
Három ciklusra osztva a papi életet a plébános írásában kiemeli, s találkozásunkkor is hangsúlyozza: az újmisések számára komoly kihívás megbirkózni a tudattal, hogy személyük már-már groteszk jelenségnek számít a modern világban, amikor Istenről, a feltámadásról és az örök életről beszélnek. Mint fogalmaz, az élethelyzet, a küldetés elfogadásának záloga, hogy szüntelenül szem előtt tartsák a lényeget: nem önmaguk, hanem isteni pásztoruk örömére kell szolgálniuk.
A középkorúságon túljutott papok életében szavai szerint a rutin, a megszokottság a legnagyobb csapda, amely szürke közönyösséghez vagy épp egyénieskedő magatartáshoz is vezethet. Tapasztalatai alapján ezt csak úgy kerülhetik el, ha újra és újra mérlegre teszik önmagukat Isten és az egyház színe előtt, illetve folyamatosan felélesztik magukban az „első szeretet” hevét. Végül az idősödő lelkipásztorokat illetően úgy fogalmaz: miközben ők is megértő jó szándékot várnak a hívektől, lelkiismeret-vizsgálatuknak arról kell szólnia, megmaradtak-e a fővonalon, vagy elvesztek a „vicinálison”, azaz sikerült-e mindvégig csakis a lényegre törekedniük a szolgálatban. – A számvetés torzó maradna, ha nem követné egy új irányvétel, egy új tájékozódási pont kijelölése. Csak így nyithatjuk ki a jövő ablakát. Az együtt töltött húsz esztendő nem biztosíték arra, hogy ismerjük egymást az egyházközösségünkben, tehát továbbra is törekednünk kell erre – zárta gondolatait Kutschi András.
Fotó: Ribáry Zoltán
