Klára: Az unokák kitalálták, hogy mivel a nagypapának úgyis sok ünneplés jut, gyűljünk össze a nagymama születésnapján. Mindent összeszedtek édesanyámról, amit tudtak – képekkel, filmmel, közös énekléssel, zenéléssel, szívmelengető történetekkel gondoltunk rá. De visszatérve a Szentágothai-évre: a hitet előtérbe helyezők számára is jelentős volt édesapám, nagy tudósunk ugyanis volt egy pár, de az ő számára nem önmagában állt a tudomány, életének alapját istenhite képezte, s a kettő teljes összhangban volt egymással.
– Ugyancsak az Ulyssesként az agy körül című önéletrajzi írásban szerepel, hogy lányai Pécsett a kutatók lábai alatt kergetőztek, bújócskáik színterébe a bonctermet is bevonva. Meghatározták ezek a gyermekkori élmények azt, hogy Ön is orvos lett?
Klára: Nem erre a pályára készültem. Gimnazistakoromban, az 1956-os forradalom utáni évben irodalomtanárunk megkérdezte, hogy március 15-én elmondanám-e az iskolának az Európa csendes, újra csendes című Petőfi-verset. Igent mondtam, de – mivel akkor ez egyáltalán nem volt veszélytelen – a tanár úr javasolta, hogy kérdezzem meg édesapámat is. Ő így válaszolt: „Hát, ha úgy érzed, mondd el!” Elmondtam, s ez aztán rákerült a káderlapomra, azzal együtt, hogy ne vegyenek fel bölcsészkarra. Így kerültem orvosi egyetemre, kislánykorom színhelyére, Pécsre, noha elsősorban a művészetek érdekeltek. De nem volt ez ellenemre! Sok örömet kaptam gyermekorvosi pályámtól.
Pécsett gyermekkoromban is pezsgő élet folyt. Megvallom, nem emlékszem, hogy a boncteremben bújócskáztunk volna, vagy legalábbis nem tudtam, hogy a leplek alatt holttestek fekszenek. Kicsi voltam, ötéves, mikor 1946-ban oda kerültünk. Négy évig éltünk az anatómiai intézetben, mivel saját lakásunk még nem volt, de csodálatos időszak volt ez. A szüleim a laboratóriumban, mi, a nővéremmel a könyvtárban aludtunk, s éjjelre a csontvázra akasztottuk a levetett ruháinkat. Nagyon szegények voltunk, a háború után ennünk sem volt egyebet, csak krumplifőzeléket. Karácsonykor édesapám ajándékot szeretett volna adni, de hát mi legyen az? Bunsen-égőn pipettákból üvegedényeket fújt, kicsi csészéket, tányérokat, kancsócskákat. Kreatív ember volt, két lábbal a földön járt, ugyanakkor folyamatosan reflektált a világra, önmagára, Istenre. – Miklós hogyan emlékszik a pécsi évekre? „A magyar idegtudományok diadalútja Pécsről indult el” – nyilatkozta nemrég egy interjúban.
Miklós: Amikor 1957-ben felvettek a pécsi egyetemre, messze ez volt a legjobb orvosképző hely az országban. Szentágothai mögött komoly tudományos múlt állt Pécsre kerülésekor. Első szereplése az Akadémián 1934-ben, huszonkét éves korában volt. Jól ismerték a nevét, s nem csak idehaza. Entz Béla professzor javasolta az anatómiai intézet vezetésére, tehát meghívták az újjászülető egyetemre, ahol igen rövid idő alatt lelkes, fiatalokból álló kutatócsapat verbuválódott köré. Nagy lendülettel vágtak neki az idegrendszeri kutatásoknak, s hamar világraszóló eredményeik születtek.
– Ott ismerkedtek meg, Pécsett? Mit szólt Szentágothai, hogy egyik tanítványa lesz a veje? Miklós: Igen, ott találkoztunk, tanítottam Klárát. Szentágothai pedig tudomásul vette, hogy én leszek a veje.
Klára: Nagyon örült ennek a tanítványnak…
– Tudjuk, hogy Szentágothai kiváló tudós, iskolateremtő professzor és jeles közéleti ember volt, de hogyan viselkedett otthon? Milyen volt apának és apósnak?
Klára: Édesapának csodálatos volt, áradt körülötte az élet. A kirobbanó életöröm volt rá a legjellemzőbb. Rengeteget kirándultunk, gombásztunk. Ilyenkor sokszor áhítattal hívta fel a figyelmet a természet szépségeire, a teremtett világ rendjére és bonyolultságára. A művészetek különösen is fontosak voltak az életünkben. Ünnepeink úgy teltek, hogy rendre felolvasott nekünk: Goethét, Schillert, Rilkét, Adyt, József Attilát, Weöres Sándort, Juhász Ferencet, Balassit. Így nőttünk fel.
Miklós: Az őszinteség volt rá jellemző – otthon és másutt is. Szó sincs arról, hogy más lett volna otthon, mint az Országházban, az Akadémián vagy az anatómiai intézetben. Közvetlenség, természetesség jellemezte. Ez számomra is megkönnyítette a beilleszkedést – a családban és a munkahelyen is. Amikor Klárával elkezdtük közös életünket, egyre-másra derültek ki az eltérő pontok, ámde több minden volt, ami összekapcsolt minket, a családhoz való kötődésemet erősítette. Nagy örömmel segítettem apósomnak a kertben, szenvedélyes kertész volt ugyanis. Ilyenkor beszélgettünk, gyönyörködtünk a palánták növekedésében. Sok mindenben példát adott. Így abban is, hogy itthon helyezkedjünk el. Többször is lehetősége lett volna rá, hogy más országban folytassa az életét, például német nyelvterületen. Anyanyelveként beszélte a németet, s a negyvenes években a németnyelvűség határozta meg az idegtudományokat, ő mégis itt maradt. Előttünk is ott állt a kérdés a hetvenes években: letelepedjünk-e Amerikában? Ám az ő hatására inkább hazajöttünk.
Klára: Felelősséget érzett hazájáért. Fiatalemberként, hadifogság után hazatérve, látva a pusztulást megfogalmazta naplójában, hogy szeretné, sőt kötelességének érzi felemelni az országot. Fontos volt számára magyarsága, a magyar kultúra, a gyönyörű magyar nyelv. De persze általában a nyelvek is. Neurobiológusként is érdekelte a beszéd és a nyelvek pazar világa, játszi könnyedséggel váltogatta őket. A mi gyermekeinkkel csak angolul beszélt, testvéreim gyermekeivel németül, édesanyámmal pedig magyarul. Egyfajta kísérlet is volt ez. Foglalkoztatta a különböző nyelvek kifejezőereje, szépsége, világossága, pontossága, s mindennek a lehetséges idegrendszeri alapja.
– Életrajzi művében írja: „…életem fő célkitűzése és törekvése csak az volt, jó agykutatónak, a XX. század végi értelemben kultúrembernek és a történelmi körülmények között tisztességesnek, de mindenekfelett kereszténynek maradni.” Mi jellemezte Szentágothai János hitét?
Klára: Szüleim élete Isten előtt zajlott. Édesapám együtt imádkozott édesanyámmal reggelente, olvasták a Szentírást, családi ünnepeken saját szavaival adott hálát és vitte Isten elé reményeinket, kéréseinket. Számára a hit olyan természetes volt, mint a lélegzetvétel. Foglalkozott a bibliai tanítás átgondolásával, sőt még a vészterhes ötvenes években is bibliamagyarázatot tartott egyetemistáknak. Nyíltan vállalta istenhitét, s később, tudományfilozófiai írásaiban is rendre előjöttek a hit kérdései.
Miklós: Halála után került a kezünkbe egy általa készített naplószerű összeállítás, amelyben egyik jelentős felfedezésének leírása után egy Rilke-idézet szerepel: „S mely Úr tart engem a kezében?” Biztosak vagyunk benne, hogy élete fordulópontjait megbeszélte Istennel. Utolsó éveiben élénken küzdött a tudomány és a hit szembeállítása ellen. Egyes vélemények szerint ott kezdődik a transzcendencia, ahol a tudomány megállt. Míg a tudomány újabb és újabb kérdésekre válaszol, a teremtett világ és emberi létünk értelmét csak Istenben találhatjuk meg.
– Mennyiben határozta meg az Önök hitét Szentágothai János meggyőződése?
Klára: Édesapám vallotta, hogy a hit Isten ajándéka, kegyelem. Van, aki elutasítja, van, aki sohasem találkozik vele, de mi, a testvéreimmel születésünk óta benne élhettünk. Ez a csodás ajándék számunkra természetes volt – szüleinknek köszönhetően. Mi is igyekeztünk továbbadni gyermekeinknek.
Miklós: Közös életünk kezdetén volt azért egy kis „feszültség”. Klára evangélikus családban nőtt fel, én viszont katolikusban, de az esküvőnkkor feladatul kaptuk, hogy munkálkodjunk a két felekezet s általában a keresztények közötti egység érdekében. Ennek jegyében próbálunk élni. Sokat kaptam a Szentágothai családban élő hitből, de közös életünkben is alapvetően meghatározó, amit római katolikusként örököltem szüleimtől és egyházamtól.
Klára: Gazdagodtunk azáltal, hogy ökumenikus család vagyunk.
