„Jó, hogy nem metróval kell mennünk – mondja –, a mozgólépcsőn nem tudok közlekedni.” De még a „rendes” lépcsőn sem könnyű, főleg lefelé. Ilyenkor a kezembe adja a mankóját, s a korlátba kapaszkodik. Nem igazán tudjuk, merre induljunk, így hát kérdezősködünk. Minden ember örömmel igazít útba, kedvesebben segít, mint általában. „Nem annyira jellemző ez – árulja el –, sokszor előfordul, hogy úgy tesznek, mintha észre sem vennének, vagy bámulnak, s összesúgnak a hátam mögött: Szegény!” Ám szerinte ezt meg lehet szokni, s nem szabad az embereknek szemrehányást tenni a reakcióikért. „Ha folyamatosan azon túráztatnám magam, ki hogyan viszonyult hozzám, zárkózott, sértett, rosszkedvű lennék. Nemcsak a másik hozzáállása lényeges, hanem a magamé is, hiszen ha nyitott vagyok, mások is nyitnak felém, a felebarátság tehát elsősorban rajtam múlik” – vallja.
Sétánk közben Szilárd „praktikákat” is megoszt velem. „Nem mindegy, mit melyik zsebembe teszek. Mivel a telefonomra sűrűbben van szükségem, fontos, hogy a mankó nélküli kezem ügyében legyen, különben nem tudom kivenni a zsebemből, ha csörög – avat be a részletekbe. – Amikor lelkészkedem, megkérek valakit, hogy még a szertartás előtt vigye fel a Bibliát a szószékre, mert egyik kezemben a mankóval, a másikkal meg kapaszkodva nem tudom magammal vinni. De igyekszem nem kihasználni a helyzetemet – mondja –, segítséget elfogadok, ám csak annyit, amennyire valóban szükségem van. Hiszem, hogy csupán akkor lehetek a társadalom hasznára, ha fogyatékosságomat helyesen tudom látni. Nem tekinthetem magamat áldozatnak, nem sajnáltathatom magam, ugyanakkor azt sem gondolhatom, hogy különleges feladattal vagyok megbízva. Mindez csak Isten igéjével lehetséges.”
Gondolkodott már azon, miért? Soha nem hibáztatta Istent az állapotáért? – kérdezem. „Kamaszkoromban előjöttek ezek a kérdések: ki vagyok, s mivé kellene válnom – meséli. – A barátaim focizni jártak, én viszont nem mehettem velük. Keserűség volt bennem, ám megismerkedtem a Szentírással, s János evangéliumának kilencedik fejezete, a vakon született ember története különösen is megragadott. A tanítványok kérdésére, hogy ki vétkezett, ő vagy a szülei, Jézus így válaszolt: egyikük sem. Korábban azon tanakodtam, mi rosszat tehettem, de ekkor rájöttem, senkit nem okolhatok. A fogyatékosság maga nem jó, ezért hát nem lehet Istentől való. Véleményem szerint az ember eredendő bűnösségének következménye, megjelenési formája. Együtt lehet élni vele, sőt, a jót is felfedezhetjük benne, s most nem arra gondolok, hogy az emberek átadják a helyüket a buszon… Ha van is panaszom, az Úrnak elmondhatom.”
S mit tanácsolna a nem hívőknek, hogyan fogadják el a helyzetüket? – teszem fel a kérdést. „Miután a vak szemét megkente sárral, Jézus így szólt hozzá: Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában! – kezdi. – Bármekkora volt is az út a tóig, vakon kellett megtennie. Így hát azt üzeni a Szentírás: ne zárkózz magadba, hanem tedd meg, amit tudsz, hogy jobb legyen neked! Ám ez sokszor valóban nem egyszerű – folytatja. – Mindannyian Isten képmására lettünk teremtve, még ha a média mást sugall is. Tökéletes testű nőkkel és férfiakkal reklámoznak termékeket, beleverve a fogyatékossággal élőkbe, hogy értéktelenek. Nem szabad, hogy bárkit is »etalonnak« tekintsünk. Mindenkinek megvannak a maga gyengeségei, nehézségei, s Isten előtt mind egyenlők vagyunk. Tudom, hogy soha nem lesz belőlem hosszútávfutó, de hiszem, hogy van helyem a világon. Szemléletváltásra van szükség: nem azt kell néznünk, amink nincs, hanem azt, hogy mi mindenünk megadatott.”
