A fa, a kő, a víz, a pohár, a szék, a toll, a ruha, minden tárgy, amivel egyszer vonatkozásban álltunk, vagy állni fogunk, vagy csak állhatunk, csendesen viseli magán életünket, roskadva hordja múltunkat, jelenünket, vagy jövőnket s ha bámuljuk őket, magunkat bámuljuk bennük. A tárgyak szimbólumok. És a mi értelmünk tulajdonképpen bennük van. Csak fel kell törni kérges héjukat és megtaláljuk bennük a fogalmakat, mint a dióban gazdag és zsíros belét.”
Liturgiatanulmányaim maradandó élményei között szerepel egy trappista kolostorban töltött háromnapos műhelymunka, amelyet kurzusunk két évfolyama számára szerveztek. A közös munka fontos része volt, hogy tárgyakkal kellett kapcsolatba kerülnünk: pirosló borostyánindával, egy nagy cseréptálnyi földdel, kaviccsal, kenyérrel, egy kancsó vízzel, edényekkel, egy hangszerrel, könyvvel. Először szavainkkal, érintéssel, látással közeledtünk hozzájuk, majd közösen, kis csoportban a többiek előtt színre vittük e dolgokat, s így próbáltuk felszínre hozni rejtett üzenetüket. Kiindulópontunk tehát látszólag távol esett a liturgia konkrét, meghatározott világától.
Ez a távolság azonban csak látszólagos. Bebizonyosodott, hogy csetlő-botló kísérleteink, mozdulataink, néha moralizáló, néha didaktikus, ritkán költői szavaink nagyon jól leképezik a liturgiában használatos tárgyakhoz, dolgokhoz való viszonyunkat: ezek gyakran erős szimbólumok, de visszautalnak mindennapi életünkre is. A tárgyak tisztelete, szeretete fontos része a liturgiának: résztvevői, hordozói annak a szent történésnek, amelyben jelenvaló lesz számunkra az üdvösség. Különösen bevésődött számomra egy, a műhely során tanult instrukció: úgy tegyük le a tárgyakat, hogy a kezünk „emléke” ott maradjon rajtuk. A mesterkéltség nélküli finomság, figyelem, ahogy el tudunk helyezni valahol valamit: kelyhet, könyvet, edényt, szövetdarabot – mindez sokat elmond a teremtett világhoz, de önmagunkhoz és a környezetünkhöz való viszonyunkról is.
A liturgia dicsérő szóra készteti a tárgyak világát is, sőt, ezen a világon keresztül ad nekünk is elérhetést az istenihez. Gondozzuk, szeressük ezeket, az „oltár szent edényeit”, mert a nekik nyújtott bánásmód segít jobban bánni istenhordozó önmagunkkal és embertársainkkal.
