A kisfiú naponta eljátszotta az óvodában, hogyan ápolták az édesapját. Egyszerre volt szomorú és szeretetteljes az a kép, ahogyan játék közben a kisasztalnál édesapjának is megterített a kicsi árva. Így magyarázta, miért van eggyel több a játéktányérkákból az asztalon: „Óvó néni, tudod, az apukám hosszú útra indult, és közben meg is fog éhezni, ezért kell neki is a tányér…” Óvodáskorban a gyerek „kijátssza” magából a bánatát, ahogyan az örömteli érzéseit is újraéli a játék során. Felnőttkorra el is felejtjük már, hogy piciként természetesebbnek vettük, hogy az élet véget ér, a jó dolgoknak pedig gyakrabban tudtunk örülni. Eltávozott szeretteink emléke örökké él bennünk. E sorok végén is ajánljuk őket Isten kegyelmébe.
