Nem bírom, nem bírom! – lihegte, a test föladta már, de még tartotta magát. Most ennek is vége. Elfeküdni, egyszerűen és természetesen, semmi felhajtás, elfeküdni, és hagyni, hogy mindennek vége legyen. Minden lépésnél egyre erősebben és egyre közelebb érkezett ehhez. Oldalt nyíltak az elhagyott, földmélysötétbe kúszó tárnák, kilométernyi, összetalálkozó és elváló, továbbkanyargó sötét semmik. Betévedni az egyikbe, s addig menni, amíg föl nem emészti a sötétség. Még néhány bizonytalan lépés, horzsolt váll, kibicsakló térd, már csak a súly visz tovább, és befogad…
Így döbbent egymás után egymásra zuhanó lépéssúllyal a görögkatolikus pap. És a végtelen sötét folyosóban – ameddig tudata bírja és tartja – imádkozik majd, s nem hazudik: Uram, öngyilkos vagyok, nem tagadom, így ítélj meg! Olyan csupaszon, ahogyan az apám feküdt abban a jéghideg merevségben.
A következő oldaljáratnál eltűnik, egyetlen mozdulat, kilép, és alakját máris elnyeli a szürkület, aztán a teljes sötétség. Nem veszik észre az őrök. Amikor meg létszámolvasásra kerül a sor, már hiába: elveszett az orosz föld alatt. Addigra megváltja már a bűn!
Ó, rettenet – izzott az arca, nem a földmély melegétől, hanem a vörheny-szégyenes ráolvasástól: a bűn váltja meg?
A következőnél! – és már nem halogathatta tovább. Végképp elérkezett az idő. Ha késlekedik, egy egész napot kell várnia megint az alkalomra. Már csak húsz lépés, már csak néhány méter, már csak karnyújtásnyi!
És akkor a széles lépcsősoron műszak végeztével szembevonuló rabtömegből megérintette egy kéz: a folyamatosan vonszolódó áramlásban csak néhány másodpercnyi idő maradt, az emberfolyam érzéketlen tömege lomhán magával sodort mindent.
„Látom az arcáról, hogy pap. Gyóntasson meg, olasz tábori lelkész vagyok, Ogyesszánál estem fogságba” – s a görögkatolikus papban megszakadt minden ellenállás, oldalt lépett, éppen annak az elhagyott tárnának a bejáratába, ahová igyekezett, hogy elnyelje őt, s a félreeső csöndben, a halinacsizmák mélyen zúgó őserdőhangja közepette meggyóntatta az olasz tábori lelkészt.
Aztán elváltak: egyik fölfelé igyekezett, a másik lefelé, hogy elvégezze az élet aznapi műszakját.
