Mindkét fiatal tekintélyes győri családból származott. Jordán László édesapja „a Cardo bútorgyár tulajdonosa volt a család más tagjaival, magam is a vállalatnál dolgoztam ifjú jogászként, s természetesen a gyár területén laktunk”. Az üzem méreteire jellemző, hogy évente hatezer hálószobabútort szállítottak Angliába. „Apám korán árván maradt, fiatalon megismerte a nyomort, saját erejéből küzdötte föl magát. Kemény erdélyi ember volt, három diplomát szerzett. A család Trianon után került Győrbe, amikor olyan rátermett embert kerestek, aki képes megmenteni a csődtől az üzemet. Apám mindig arra okított: a munkásemberrel törődni kell. Azóta mindig kiállok a munkásság és a magyar falu mellett. Így lettem én elkötelezettje a gyárvárosi munkásoknak.”
Valló Sári néni, a menyasszony Győr alpolgármesterének volt a leánya. S ezzel visszatérünk az 1942-es házasságkötéshez. Laci bácsiék nem kérték fel Apor Vilmost házasságuk megáldására, mégis ő adta össze őket. (A közgondolkodás sokszor úgy tartja, a pap szolgáltatja ki a házasság szentségét – nem, a házasulandó felek szolgáltatják ki egymásnak a pap, az egyház tanúskodó jelenlétében.)
„Amikor elterjedt házasságunk híre, több lelkipásztor szinte elvárta, hogy ő eskessen minket. Mindkét családnak ugyanis jó néhány közeli pap ismerőse volt.” Laci bácsi bátyja most lenne százéves, 1931-ben lépett be a bencés rendbe. S itt megint egy kis kitérőt teszünk:
„A noviciátus után Kelemen Krizosztom főapát kiküldte őt Rómába, a Szent Anzelm Egyetemre. A teológiai doktorátust – bátyám kérésére – már itthon szerezte meg a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1937-ben szentelték pappá, utána rövid ideig Pannonhalmán működött, majd kikerült Dél-Amerikába. 1939-ben a magyar kormányzat, illetve Horthy Miklós a Brazíliában élő nagyszámú magyar kolónia lelkipásztori ellátására papok küldését szorgalmazta. Ekkor került ki bátyám a São Paulóban már korábban megtelepedett magyar bencésekhez. A városban és környékén nyolcvanezer magyar élt.” Ebben az időben egyébként Horthy Miklós kisebbik fia volt a brazíliai követ.
Don Emilio – Jordán Sándor Emilt ezen a néven ismerték a brazilok – hároméves megbízatással utazott ki Hets Aurelián rendtársával együtt. 1939. augusztus 19-én érkeztek meg Brazíliába, kevesebb mint két héttel a második világháború kitörése előtt. A hároméves diszpozícióból hatvan év szolgálat lett.
Amikor Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát Amerikába távozott, Jordán Emilt fölkérette magához az Egyesült Államokba. Halálos ágyán arra kérte rendtársát: végső nyughelye Pannonhalmán legyen. Évtizedekig nem nyílt erre lehetőség, majd csak 1986-ban, amikor páter Emil hozta a hamvakat Pittsburghből Bécsbe, s ott adta át egyik pannonhalmi rendtársának. A főapát hamvait előbb a Nagyboldogasszony-kápolnában, a főapáti sorban helyezték el. „Várszegi Asztrik főapát nagy tisztelője Krizosztom főapátnak (aki nekem egyébként gimnáziumi igazgatóm volt), s később bevitte a hamvakat a bazilikába, a másik nagy Krizosztom, Kruesz Krizosztom mellé. Ő élesztette újjá Pannonhalmát 1802-ben, miután I. Ferenc ismét engedélyezte a rend működését. Bátyám Kruesz Krizosztomról írta szakdolgozatát, Várszegi Asztrik meg Kelemen Krizosztomról.”
Megint visszatérünk az esküvő idejére, de ismét kitárul az idő, a magyar köz- és egyháztörténet újabb érdekes részletével.
„1942-ben, a házasságra készülve már végzett jogászként dolgoztam. Tanulmányaimat a Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdtem, itt is abszolváltam, de ekkoriban csatolták vissza Észak-Erdélyt, s mivel a család erdélyi gyökerű, azzal fordultam apámhoz: szeretném, ha Kolozsvárt lehetnék szigorló jogász.” Az apa örömmel fogadta a bejelentést. A kolozsvári doktoráláshoz – mint Laci bácsi mondja – életre szóló élménye kapcsolódik. Az egyházjog professzora az Apor Vilmoshoz hasonlóan vértanúvá lett Scheffler János volt. Utolsó egyetemi működéseként még levizsgáztatta az évfolyamot, majd XII. Piusz rövidesen a szatmári püspöki székbe helyezte. Apor Vilmos vértanúhalála után, 1945-ben a pápa Schefflert nevezte ki utódául. A szatmári püspök kérte a pápát, mentse fel ez alól, mert a háborús helyzetre tekintettel nem hagyhatja el híveit. Így maradt a helyén, s vált maga is vértanúvá a románok börtönében 1952 decemberében. „Kegyetlen sors jutott neki, rabtársai mondták el később, hogy már élőhalott volt, de még mindig ő tartotta a lelket a többiekben.”
Scheffler professzor kézbe vette az ifjú Jordán László indexét, s megkérdezte: „Mondja, kérem, miért jött el a pesti egyetemről?” – „Nem tanulmányi ok miatt.” – „Hanem?” – „Most csatolták vissza Erdélyt, a családi gyökerek ide kötnek, s ez arra ösztönzött, hogy itt végezhessek. Ettől kezdve tegezett: – Édes fiam, nagyon nagy örömöt szereztél nekem. Én is erdélyi vagyok, de hogy egy fiatalemberben ez ennyire éljen…”
Megint csak térjünk vissza Győrbe. A háború közvetlenül még nem érte el az országot, de szorítását már érezni lehetett. Ekkor indult el a II. magyar hadsereg a Don felé…
„Amikor híre ment a városban, hogy összeházasodunk, jelentkeztek mindkét család pap barátai. Trianon traumája idején voltam elemista. A gyárvárosi plébános, Brandtl Lajos hitoktatóm mondta nekünk ezekben a nehéz időkben: – Gyerekek, az nem szégyen, ha foltozott a ruhátok (Trianon-trauma!), csak legyen tiszta, mint a lelketek. – Óriási jelentősége volt ennek a szemléletnek! A gyárvárosi társadalom munkásai ugyanis a teljes nincstelenségben mégis befogadták a felvidéki menekülteket.”
A házasság híre, s hogy több pap „rivalizál” egymással, eljutott Apor Vilmos püspökhöz is. „Zágon Jóska barátom, az aula igazgatója (később Rómában a Santa Maria Maggiore főpapja lett, s Mindszenty Magyarországról való távozásában is szerepet játszott) elmondta nekem, Apor Vilmos nem szeretné, ha papjai között ellentét alakulna ki az esküvő miatt, ezért ő fog esketni minket.”
Ilyen előzmények után jelentkezett nála a fiatal pár. „Ő valóban a szeretet apostola volt, aki – mint mondotta – minden reggel azért imádkozik, hogy papságát úgy élje meg és úgy dolgozzon, ahogy azt a Jóisten elvárja tőle.”
Esketési beszédében – a húsvéti időre tekintettel – a keresztfára szögezett, de győzedelmes kézről beszélt. „Ez a kéz már fiatalkorotokban irányította az utatokat, hogy közeledjenek egymáshoz. Most itt, az oltár előtt közös lett ez az út. A győzedelmes kéz kölcsönözzön nektek erőt, mert nagyon nehéz sors vár rátok, az egész magyarságra…” Mégis boldog az az otthon, ahol gyerekek mosolya hozza le a földre a békét – idézi Laci bácsi a püspök egykori szavait, s hatásukra szemüvege alatt most is fénylik, csillog tőle az arca. Öt gyermekük született, tizennégy unoka és tizenkilenc dédunoka veszi körül őket.
Laci bácsi később is találkozott a püspökkel. „Ezek az alkalmak ugyancsak felejthetetlenek voltak. Önmagában az, hogy mindig édes fiamnak nevezett, s fölhatalmazott, hogy Vilmos bácsi megszólítással forduljak hozzá. Rendkívül bölcs tanácsokat adott minden helyzetben. Önmagáról pedig mindig így beszélt: én, a pap. Soha nem hallottam tőle, hogy ő, a püspök…”
Édes fiam, magyarázta Apor Vilmos a fiatal jogásznak, a papnak nemcsak nyitottnak kell lennie a hívők felé, hanem lélekben át kell élnie az ő életüket. S akkor mi volt várható? Háború, front, halál, fogság, nyomor az itthoniaknak. „Ez kell, hogy segíteni tudjak” – idézi Laci bácsi az egykori szavakat.
Apor Vilmos olyan erdélyi magyar volt, aki Trianon után leutazott Bukarestbe, s mivel tudta, hogy Mária királynő gyakorolja valójában a hatalmat, arra kérte őt, segítsen az erdélyi magyarok helyzetén.
„Egyik beszélgetésünkkor a következőt mondta: – Örömmel hallom, hogy édesapátok gyerekkorotokban azt tanította nektek: ha a Jóisten megadja nektek, hogy anyagilag nem lesz gondotok, az nem mind a tiétek, abból kötelesek vagytok juttatni a szegényeknek. Boldogok lehettek, hogy ezt az útmutatást már kisgyerekkorotokban megkaptátok, de tartsátok is meg! Mert mindig lesznek szegények.”
1944. április 13. Laci bácsi légoltalmi parancsnok volt a Cardo bútorgyárban. Ezer ember három óvóhelyen, s tízezer köbméter faanyag felhalmozva a gyár területén. „Megszoktuk már, hogy a Liberátorok átvonulnak a győri iparcsatorna fölött Budapest felé, de ezen a napon észrevettem, hogy a vezérgép visszakanyarodik. Azonnal kiadtam a parancsot: mindenki le az óvóhelyekre, az ajtókat lezárni! S a következő percben már hullottak is a bombák. Nyilván tudták, hogy rengeteg faanyag van alattuk, ezért előbb foszforral, majd gyújtóbombával szórtak meg minket, s utána hullottak a rombolóbombák.” Tíz napig nem tudták eloltani a tüzet… A bombázás után félő volt, hogy az emberek bent ragadnak az óvóhelyen, „a parancsnoki óvóhely ajtaja is elmozdult a hőtől. Mindenkit kénytelen voltam felszólítani az óvóhely azonnali elhagyására. Közben nem tudtuk, újból támadnak-e.”
Fejetlenség, riadalom, a gyár előtt haladt el a vasúti fővonal, leszakadtak a vezetékek, pattogó szikrák, az áramütés veszélye. „Ebben a tébolyban egyszerre csak ott állt előttem magas, jellegzetes alakjával Apor Vilmos. Szinte megmerevedtem, s már-már rákiáltottam: »Vilmos bácsi, ne veszélyeztesse az életét!«
»Édes fiam, amikor láttam, hogy az utolsó Liberátor is elrepült, már lent voltam a városban. Kik szorulnak segítségre, s akinek semmije nem maradt, fölviszem magamhoz a Püspökvárba. Közben hallottam, Gyárvárost is rettenetes támadás érte: azonnal jöttem, hogy mit tehetek.« – A körülállók belekapaszkodtak segítségkéréseikkel. Amikor továbbment, kértem, vigyázzon magára, mire ő: »Te is vigyázz magadra, édes fiam, s folytasd, ami a kötelességed! « – Ez volt az utolsó találkozásunk.”
1945 húsvétján részeg orosz katonák halálosan megsebesítették a püspököt. Azonnal híre ment a városban. „Az orvosok felváltva jártak a súlyosan sebesült főpap ágyához, de nem volt kezükben eszköz… Sírtak a folyosón.”
Halálos ágyán írt főpapi imájában sem magára gondolt Apor Vilmos. Könyörgésében papjaiért, a hazáért, a világért imádkozott.
Laci bácsi és Sári néni Apor Vilmos vértanúhalálának hatvanadik évfordulójára fohászt írt, amit azóta is sokszor elmondanak. Ebben olvasom: „Szomorú szívvel, mélységes szégyenérzéssel kérjük, Boldog Vilmos püspök atya, ne fordulj el népünktől, népedtől azért, mert áldozatvállalásodat sokan elfelejtették, letértek az evangéliumi útról, a mammon imádatával az erkölcstelenség mocsarába süllyedtek… Megváltónk legyen kegyelmes irántunk, népünknek bocsássa meg lelki elkorcsosulását, s hogy a magyar a magyarnak gyűlölt ellensége lett.”
November 9-én áldották meg Győrött, a vértanúság közelében fölállított egész alakos Apor Vilmos-szobrot, Lebó Ferenc megragadó művét. Apor Vilmos, „a pap” visszavonhatatlan gesztusa olvasható le a bronz emlékműről: áld és véd.
Fotó: Bertleff András (Kisalföld)
