A teniszpályák közelében két dolmányos varjú sétált a fűben. A párok egész évben együtt vannak, ám hogy melyikük a hím és melyik a tojó, csak találgathattam, mert teljesen egyformák. Viszont jó házastársak. Egyikük kenyérhéjat talált, amit talán a teniszpályáról dobtak át a kerítésen. Nyomban a csőrébe kapta, csipkedni kezdte, mire mellé sétált a másik is. Nem volt civódás, táplálékféltés, békésen megosztoztak a kenyérhéjon, és még a morzsákat is felcsipegették. A nap már lefelé hajlott, megnyúltak az árnyak, szellő érkezett, és rögtön sűrűbben kezdtek hullani a színes falevelek. Hét örvös galamb szállt egy magas akácfa felső, száraz ágaira, tollászkodtak, egyikük nagyot nyújtózott, élvezték a rájuk hulló napsugarakat.
Szarka szállt melléjük, hosszú farkát billegetve nézte őket, aztán csörgött egyet, és elrepült. Egy sűrű bokorcsoport előtt megálltam. Nosztalgiával gondoltam az áprilisi, májusi reggelekre, amikor itt egy különösen jó hangú fülemüle csattogott. Most Afrikában van, és remélem, életben. A bokrokon és a közeli fák ágain cinegék keresgéltek. Rovarok után kutattak, néha fejjel lefelé lógtak a vékony gallyakon, és közben halkan cserregve beszélgettek egymással. A békés képet hirtelen egy szajkó recsegő vészhangja törte meg, majd nyomban azután felhangzott a cinegék éles „szíí-szíí”-je is. Már tudták, hogy baj van, de elkéstek. Szürke árny suhant a fák között, és a karvaly egyenesen közéjük vágott. Minden ősszel és télen látom itt, és többször találtam a zsákmánya tollaiból álló tépéseket is. Azt, hogy most fogott-e valamit, nem tudom, mert eltűnt a fák és a bokrok között. Vártam egy kicsit. A cinegék lassan megnyugodtak, csak a szajkó lármázott még egy ideig. Egy széncinege egészen közel került hozzám. Rám nézett csillogó szemeivel, és mintha azt mondta volna: valami szörnyűség történt, de elmúlt, én élek, és itt vagyok.
