– Hogyan kellene hát beszélni a gyermekekkel a halálról?
– Sokkal könnyebb velük beszélgetni róla, mint gondolnánk. A saját halálunkhoz való viszonyunk nehezíti meg a dolgunkat. Polcz Alaine beszámolt arról, hogy a kórházban haldokló gyermekek természetesebben beszélnek akár a saját halálukról is, ha módot kapnak rá. Ha viszont látják a szüleiken és a kórházi dolgozókon, hogy nem igazán lehet társalogni velük a témáról, alkalmazkodnak, s nem hozzák szóba. Szabad tehát és kell is beszélni a halálról, mindig a gyermek életkorának megfelelően. Ők óvodáskorukban úgy gondolják, a halál visszafordítható, s az elalváshoz, a mozdulatlansághoz hasonlítják. Bár nem tudják, mit jelent az, hogy valami végleges, őszintén kell beszélni velük. Kisiskolásként kezdik felismerni a halál véglegességét, de nem gondolják, hogy ők is halandók, s a halált az öregséghez társítják. Valódi haláltudatuk pedig nyolc-tíz évesen alakul ki. Ha tehát eleinte még nem is értenek meg mindent, nem is tudják, mi a halál valójában, fontos a nyílt kommunikáció. Az élet sokszor tálcán kínálja az alkalmat, például ha meghal a háziállatunk, vagy elütött cicát látunk az úttesten. Ilyesmi apropó lehet arra, hogy a halálról beszéljünk a gyerekeknek, s lényeges, hogy ha kérdeznek, semmiképp se kerüljük ki a válaszadást.
– S mi a helyzet a temetéssel? Vigyük a gyereket, vagy ne?
– Közeli, szeretett hozzátartozó halála esetén a temetés alkalom a búcsúzásra, a lezárásra. Legyen a gyerek is részese az eseménynek, ne zárjuk ki belőle! Nem baj, ha látja, hogy az emberek sírnak, s megtapasztalja, hogy a veszteség igenis fájdalommal jár. Minden esetben fel kell azonban készíteni, el kell mondani neki, mi történik majd a temetésen, hiszen megrázó lehet számára, ha ott szembesül vele: a nagyit koporsóba zárják, majd leengedik a sírba, s földet hánynak rá.
– Mi történhet, ha nem egészségesen dolgozza fel a gyermek a gyászt?
– Liv Ullmann norvég színésznő jut eszembe, aki egész életében szenvedett attól, hogy amikor kisgyermekként elveszítette édesapját, édesanyja és nagyanyja nem vette komolyan a gyászát, mivel el voltak foglalva saját fájdalmukkal. Felnőtt életét, párválasztását is meghatározta ez. Legjellemzőbb talán a kötődési nehézség, amely megmaradhat felnőttkorban is. Nem tud bátran, elkötelezetten szeretni az, akiben él a veszteségtől való félelem. A gyász tulajdonképpen a veszteségre adott reakció. Veszteség lehet bármi, nem csak a haláleset. Ha a gyerek szomorú, mert óvodai kis barátja elköltözött, ugyancsak gyászról beszélünk. Sajnos mi, felnőttek ilyenkor is hibázunk, ha úgy vigasztaljuk a gyereket, hogy hát majd lesz másik barátja, vagy ha meghal a tengerimalaca, gyorsan veszünk másikat. A gyász fontos lelki folyamat, amelyet meg kell élnünk. A gyerekek a megélt gyászból sokat tanulhatnak: például az elengedést, s képessé válhatnak arra, hogy megbirkózzanak az életükben bekövetkező veszteségekkel, amelyektől – szülőként bármennyire igyekszünk is – nem tudjuk megóvni őket.
