A kép mozog, és beszél, és színes – olyan, mint az élet, másolja az emberi valóságot, arisztotelészi elkötelezettséggel, s a mimézisz, az utánzás által ki tudja váltani a katharziszt, a megtisztulást. Csakhogy a mozgókép története nem állt meg a filmszínházak porondján. A film eljutott az otthonokba is. Bár a tévé régebben hol okoskodva, hol oktatva bemutatta a Szomszédokat, a Híradót, a valóság e furcsa lenyomatait, végül igen messzire kerültünk ettől a szinttől.
A változást a nyugati világban már a hatvanas években elkezdték érzékelni a pszichológusok, szociológusok, filmesztéták. Fordult a viszony: már nem a film másolta az életet, hanem az élet a filmet. A valóság és illúzió sorrendje a feje tetejére állt. A lélekgyógyászok találkoztak olyan páciensekkel, akik a heverőn nem a saját életüket, hanem kedvenc sorozatuk szereplőinek sorsát akarták elemezni. Jómagam is emlékszem rá, milyen furcsa felismerés ért diakónusi szolgálati évem során. A reggeli mise után több templomba járó még ott maradt, hogy beszélgessen. Elmesélték, mi történt Magdi nénivel és Palival. Jómagam bután álltam, hisz eddig azt hittem, minden hétköznapi miselátogatót ismerek – s most kiderült, mégsem. Ki az a Magdi néni, s ki az a szegény Pali, akinek elveszett a patkánya?
A rejtély nyitja roppant egyszerű volt: mindenki ugyanazt a tévésorozatot nézte otthon, s a valós életnek ez vált beszédtémájává, találkozási pontjává. Innentől heteken át igyekeztünk a plébános atyával esténként „művelődni”, hogy be tudjunk kapcsolódni közösségünk valósan illuzórikus (és illuzórikusan valós) életébe.
Hajviselet, ruhaválasztás, lakberendezés, kedvenc regény, zene, pályaválasztás, ideálok, jövőkép – minden, de minden az elképzeltből nyeri mintáját, hogy aztán a mindennapi életben váljon valóra. Az igazi emberek kitalált személyeket másolnak, tőlük tanulnak élni, gondolkodni, érezni, érvelni, beszélni, viselkedni, társas kapcsolatok hálózatában lenni. Jean Baudrillard, a neves gondolkodó és társadalomtudós azt mondja, ez a simulacrumok, vagyis az olyan másolatok kora, amelyeknek nincs eredetijük (merthogy az eredeti, a minta adott esetben csupán tévés-filmes kitaláció). Még mindig nem fogtuk fel a maga teljes kiterjedésében, mit jelent ez.
Mert hát, amíg a kitalált tévémacitól megtanulunk arcot mosni, zuhanyozni, fogat mosni, időben lefeküdni, a barátokkal együtt játszani, addig nincs nagy baj – jó nekem ez a sztár. De vajon mit tanulunk más sztároktól, celebektől, valósnak látszó, de valójában csak illuzórikus léttel bíró álca-lényektől, akik maguk is egy hatalmasabb összefüggésrendszer öntudatlan és kiszolgáltatott fogaskerekei?
Bár megállhatnánk a tévémacinál…
