Ám valamelyest ismerve magam, még kínzóbb kételyem támadt az ügyben: vajon – mint már annyiszor – nem leszek-e megint túl gyenge, megkönyörülve számtalan, amúgy már tényleg kiszolgált miegymáson. S nem csupán a mentségként talán jól hangzó, de többnyire valójában hamis „jó lesz még valamire” érveléssel, hanem pusztán ragaszkodásból.
Az évek során így szűkül(t) egyre kisebbre az életterünk az elsőre kidobásra ítélt, de valahogy mégis megmenekült apró-cseprő, vagy akár nagyobbacska tárgyak garmadája miatt. Amelyek közül sokról ráadásul már el is felejtettük időközben, mi is volt az indok, amely miatt még mindig ott porosodnak valamelyik polcon, szekrényszegletben, fiókmélyben. Nem lélegeznek, nem kérnek enni, mégis vannak, és foglalják a helyet – nem csupán fizikai, de lelki értelemben is.
Nagyon terhes, kínos és nevetséges ez a túlzott ragaszkodás, de még ennél sokkal súlyosabban is megítélhetjük. Hiszen azt mutatja, mennyire tárgyfüggőek, önzők, hovatovább harácsolók tudunk lenni.
S mindeddig csak a kézzel fogható lim-lomjainkról szóltunk, noha a szívnek, a léleknek is megvannak a kacatjai, amelyektől még nehezebb a szabadulás.
Ám valahol, valamikor el kell kezdeni a rendrakást, ha nem akarunk nyakig merülni a feleslegességek árjában, s aztán egyszer csak csendben megfulladni…
