Maga Jézus az, aki erről beszél az evangéliumban: „Eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát, (…) az igazi imádók Lélekben és igazságban fogják imádni…” (Jn 4,21b, 23a). Ez általános teológiai megfontolások mentén ilyesmit hoz magával:
A liturgikus tér mint Krisztus Testének, vagyis az egyháznak szimbóluma: ahogyan Szent Pál írja: „Apostolok és próféták alapjára rakott épület vagytok, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.” (Ef 2,20–22)
A liturgikus tér mint Krisztus emlékezetének szimbóluma, amolyan „monumentum memoriae Christi”: a Szentföld bazilikáit a konstantini fordulat után a Krisztus-misztérium (s nem csupán a Krisztus-esemény) konkrét, történelmi és földrajzi helyszínein építik fel.
Krisztus követésének szimbóluma: a keresztényüldözések időszaka után, az ókor végén, a templomépítészettel az üldözések vértanúinak, s a későbbiekben a hitvalló szenteknek is emléket akarnak állítani. E szentek egykori házai, vértanúságuk helyszíne, sírjai alakultak át templommá, keresztény liturgikus térré (a legismertebb ilyen templomunk lehet a vatikáni Szent Péter-bazilika).
A liturgikus tér mint Krisztus várásának szimbóluma: a klasszikus templomépítészetet az orientálás jellemezte, vagyis a tér irányának kelet felé, tehát a napkelte irányába „fordítása”, mivel amiként a nap keleten „kel fel”, úgy Krisztus, az „Igazság napja” is onnét jön el „ítélni élőket és holtakat”.
A keresztény kultusznak krisztusi tér- és időkoordinátái vannak, s ezen kikristályosodási pontok nemcsak keretet adnak a ritualitásnak, hanem annak minden részletét meghatározzák, alakítják. Krisztus személyéhez kapcsolódó tér tehát a templom, így erre is igaz a liturgikus konstitúció kijelentése: „Krisztus mindig jelen van egyházában” (Sacrosanctum Concilium, 7. pont).
