A történet egyszerű. Czettl Andor, aki a hazai ellenzék egyik aktív résztvevője volt a Kádár-korszakban, kikéri a rá vonatkozó aktákat a levéltárból. Az iratokat tanulmányozva rájön, hogy egyik barátja, Pásztor János jelentéseket írt róla. Mivel az igazságot mindennél fontosabbnak tartja, ezért egy újságcikkben nyilvánosan is leleplezi az egykori besúgót. A súlyos rákbeteg János egy tévés interjúban, sajátos logikával egykori barátait bélyegzi meg, mondván: őt kényszerítették a jelentések megírására, míg társai önszántukból fordultak ellene.
A két barát nem képes tisztázni egymással a dolgokat. Végül János öngyilkosságba menekül. Cserhalmi Sára egy fontos szempontot csempész bele az ügynökkérdésről folytatott diskurzusba. Mintha a barátok azért nem tudnák elrendezni a múltat, mert nem találnak szavakat hozzá. Túl sok év telt már el, ők pedig megfáradtak és megöregedtek. János többször nekikezd az elszámolásnak, hol írásban, hol szóban, de önigazolásnál többre nem igazán jut. És ha jutna is, szavaira senki nem kíváncsi. A szintén besúgott Dezső (Benedek Miklós) például csak legyint az egészre.
Az elsőfilmes rendezőnő vállaltan lassú alkotása árnyalni próbálja a tartótiszt-ügynök-besúgott képletet. Bár nézőpontja figyelemre méltó, a megvalósítás nem lett kifogástalan. Sajnos látszik, hogy eredetileg rövidfilmnek szánták, és csak később húzták szét másfél órás produkcióvá.
Cserháti Zsuzsa énekelte hajdanán, hogy „akad, amit nem gyógyít meg az idő sem, de kezeli mindennap”. A Drága besúgott barátaim felvetése szerint azonban rosszul. Mintha semmi lehetőség nem lenne már a tisztázásra. Pedig nem csak a Történelemmel kellene szembenézni, hanem egymással is. Addig, míg az idő vasfoga végleg szét nem rág mindent.
