Amikor a liturgiában Isten szól hozzánk, Máriához hasonlóan – jelképes értelemben – mi is Jézus lábaihoz ülünk. Minden alkalommal, amikor felhangzik az Ige, ő szólít meg bennünket mint keresztény közösséget, és személyesen is, mint barátait.
Ez elsősorban a felolvasók és az igehirdetők számára jelent nagy felelősséget: nem személyes rögeszméinket kell továbbítanunk, hanem – amennyire csak lehet – magát az örömhírt. Ez azt feltételezi az igehirdetőről, hogy maga is rendszeresen ott ül Jézus lábainál, rá figyelve.
De felelősséget feltételez ez a hallgatók részéről is. Az Ige hallgatása közben nem nagy érzelmeket kell felébresztenünk magunkban. Nem is kell „nagyon belegondolnunk” abba, ami történik. A mesterségesen csiholt nagy érzelmek és a nagy belegondolások általában balul ütnek ki. Az Ige hallgatása az odaadás csendes egyszerűségét kívánja meg tőlünk.
Ezt fejezi ki az ülő testtartás. Ezért az sem mindegy, hogyan ülünk. Vannak olyan ülésmódok, amelyek az összeszedett figyelmet segítik. Talpunk a földön, medencénk a pad háttámlájának feszül, gerincünk egyenes, a csigolyák egymásra támaszkodva mintegy önmagukat tartják, fejünk előrenéz. Minden látszat ellenére ez a legkényelmesebb ülésmód, amelyben – jó értelemben ellazulva – a leghosszabb időt tudjuk fészkelődés nélkül eltölteni, s amely leginkább segít összpontosítanunk.
Az ülve Istenre figyelő, tőle tanuló ember egyik legszebb alakját Fra Angelico festette meg Krisztus kigúnyolása című képén: Szent Domonkos ül a szenvedő és halálra készülő, bekötött szemű Krisztus lábainál. Különös ellentét feszül a Megváltó szenvedésének drámaisága és Domonkos nyugodt, szinte szenvtelen figyelme között. Az ellentmondás azonban csak látszólagos, és számomra a következőt üzeni: úgy lesz egyre hitelesebb a figyelmünk, ha minél kevesebb jelentőséget tulajdonítunk a liturgiában érzelmeinknek, és minél inkább átadjuk magunkat figyelmünk tárgyának – Istennek. Legyen ebben útitársunk Jézus barátja, a betániai Mária és Szent Domonkos.
